A július közepén lezárult berlini perben Manfred Ewald, aki az NDK sportszövetségének nagy hatalmú elnöke volt, 22 hónap felfüggesztett börtönbüntetést kapott, egyik fő segítőtársát, Manfred Höppner sportorvost pedig - ugyancsak le nem töltendő - 18 hónapra ítélték. Höppner volt eddig az egyetlen, aki részletes vallomást tett, nagyban hozzájárulva az NDK-doppingügyek felderítéséhez. A bíróság bizonyítottnak látta, hogy mindketten tudtak a doppingszerek egészségkárosító hatásáról. Az ítélet szerint a tiltott szerek adagolásával húsz esetben követtek el testi sértést sportolónők ellen. Az ítéletben az is szerepel, hogy 1974 és 1989 között az NDK-s sportban rendszeresen és széles körben használtak doppingszereket. Az ügyészség súlyosbító körülménynek tekintette, hogy sok esetben fiatalkorúakat, gyerekeket gyógyszereztek, elhitetve velük, hogy vitaminkészítményt kapnak.

Az úszóedző Gläser már egy 1998-as perben bocsánatot kért azoktól - köztük a többszörös Európa-bajnok Birgit Meinekétől -, akiknek egészségkárosodást okozott. Gläser reméli, hogy az úszónő - szerencsére jóindulatú - májdaganata nem a teljesítményfokozó Oral-Turinabol (OT) tabletták utóhatása. Nem mindegyik eset zárult azonban ilyen békésen. A legkülönösebb alighanem az a történet, amelynek elején, 1979-ben a 14 éves Heidi Krieger a berlini Dynamo SC-ben atletizálni kezdett, a végén pedig Andreas Krieger 2000 májusában tanúvallomást tett a berlini tartományi bíróságon az utolsó nagy NDK-doppingperben. Krieger kisasszony és Krieger úr ugyanis egy és ugyanaz a személy. A 187 centi magas, 103 kilós súlylökőlány, aki 1986-ban Stuttgartban Európa-bajnokságot nyert, annyi férfihormont kapott (időnként napi 25 milligramm OT-t, az 1984-es olimpiai évben pedig összesen majdnem 2600-at, jóllehet egy beavatott szakértő már akkor is óvta kollégáit attól, hogy bárkinek is évi ezer milligrammnál többet adjanak), hogy valóban férfi lett belőle. A júliusban véget ért berlini per két vádlottját, Manfred Ewaldot, az NDK Testnevelési és Sportszövetség (DTSB) elnökét és Manfred Höppnert, a vezető sportorvost Krieger nem tette közvetlenül felelőssé sorsáért. „Arnold Schwarzenegger labdába se rúghatott volna mellettem” - emlékezett a tárgyaláson 21 éves kori önmagára Krieger. A fodrászatban a női szalonból átküldik a férfiakhoz, és amikor melltartót vásárol, azt kérdi az eladó: a barátnőjének lesz-e. A hormonkezelés hatására átéli a szokásos testi fájdalmakat. Időnként annyira fáj a háta és a dereka, hogy két kézzel kell felhúznia magát a lépcsőn. A csípőjét és a térdét operálni kell. Lelki bajaira azonban csak sportpályafutása után van gyógyír, mégpedig nem kellemes. „Levették a mellemet, és alul kipakoltak” - idézi fel a 2000-es perben az 1997-es műtétet. „Heidi Krieger idegen tőlem, Herr Kriegerrel ki tudok jönni” - jegyzi meg. Sokat elárul, hogy amikor Heidi elszánta magát, Andreas lesz, az orvostól - ezúttal valóban gyógyszerként - ugyanolyan hormonkészítményeket kapott, amilyeneket annak idején az edzőjétől, egészen más célból.

Az utóbbi évek doppingpereiben az egyik főszereplő a VEB Jenapharm gyártmánya, az Oral-Turinabol volt. Ezt a gyógyszert normális körülmények között többnyire idős, legyengült emberek izmainak erősítésére használják. Nagy adagokban viszont a sportolók muszklijainak hizlalására alkalmazták, méghozzá már egy évvel azután, hogy Jénában 1965-ben kifejlesztették a gyógyszert. Anabolikus szteroidról, egyszerűen szólva férfihormonról van szó. A szer növeli a vázizomzat tömegét, miközben csökkenti a zsír mennyiségét a szervezetben. A sportolók többnyire a nagyobb, 5 milligrammos tablettákat kapták, ritkábban az 1 milligrammost. Nagy forgalom, nagy haszon - mondhatta a VEB Jenapharm (amely ma Jenapharm GmbH néven a berlini Schering-konszernhez tartozik, és doppingkutatók panasza szerint máig nem nyitotta meg előttük a vállalati archívumot).

Az NDK-dopping egyik szakértője, Giselher Spitzer potsdami sporttörténész úgy becsüli: a Jenapharmnak 1990 előtt 50 millió márkának megfelelő forgalma volt doppingszerekből. A legnépszerűbb OT mellett szívesen rendeltek a sportorvosok a Depot-Turinabolból (DT) is, amely lassabban bomlott le a szervezetben, ezért tájékozatlanabb és becsvágyóbb edzők nemegyszer igen kényelmetlen helyzetbe hozták pártfogoltjaikat: a sportolók nem utazhattak nyugati világversenyekre, mert nem lettek idejében „tiszták” (a DT okozta az egyetlen nagy lebukást: Ilona Slupianek súlylökőét a helsinki Európa-bajnokságon 1977-ben). Nagy versenyek előtt az volt szokásban, hogy az OT adagolását idejében le kellett állítani, és az utolsó két hétben a sportolók „áthidalásként” tesztoszteron-propionátot kaptak injekció formájában, ameddig csak lehetett. A hivatalosan vízumellenőrzésként feltüntetett Ausreisekontrolle valójában előzetes doppingvizsgálat volt, s ha az eredménye pozitív lett, a közvélemény, sőt még a sporttársak előtt is vízumbonyodalmakra vagy effélékre hivatkoztak. A konspiráció méreteire jellemző az evezősök egy csoportjának hetvenes évekbeli esete. A sportolók egy éppen aktuális szolidaritási kampány keretében vért adtak Nicaraguának. A vérminta azonban kóros májfunkcióértékeket mutatott. A berlini sportvezetők megtiltották hát a véradást, de a sportolóknak nem szóltak a felfedezésről, s nem kezelték betegségüket.

A hormonkúra kétségkívül látványos, másodpercekben és méterekben mérhető eredményeket hozott. A kockázatokról és mellékhatásokról a pácienseknek nem volt módjuk megkérdezni orvosukat, gyógyszerészüket. Már csak azért sem, mert a fiatal sportolóknak mindenekelőtt írásban le kellett mondaniuk a szabad orvosválasztás jogáról, és kizárólag az őket lassan mérgező sportorvosokhoz fordulhattak. A legtöbben azonban semmit sem kérdeztek, fiatalok voltak - és gyanútlanok. Később többen gyanút fogtak, de kevesen voltak, akik önként lemondtak a sportsikerekről. Utóbbiak közé tartozik Brigitte Berendonk diszkoszvető, aki Nyugatra ment, és ott megismert férjével, Werner Frankéval együtt Heidelbergben évek óta az NDK-dopping tudományos feldolgozásával foglalkozik. 1978-ban ugyancsak Nyugatra szökött Renate Neufeld rövidtávfutó, miután kilátásba helyezték: ha nem szedi a tablettákat, vége a sportnak, és mehet udvart söpörni.

A gyerekeknek adagolt anabolikus szteroidok idő előtt blokkolták a testmagasság-növekedést, a lányok szőrösödtek, hangjuk rekedtessé vált. A férfiaknál a tesztoszteron bevitele miatt csökkent saját hormontermelésük, ezzel együtt nemzőképességük is sérült. Feljegyezték a herék zsugorodását is, és utólag tudni lehet, hogy a prosztata elváltozásai is a mellékhatások közé tartoztak. Kevésbé súlyos, ám szerfölött kínos volt, hogy míg ugyanannak a készítménynek a hatására a lányok elférfiasodtak, több férfinak női - de legalábbis lányos - keble nőtt. Főleg súlyemelőknél fordult elő, hogy kés alá kerültek, mert plasztikai műtéttel le kellett venni a „mellüket”. Így járt többek között a meisseni Roland Schmidt. A súlyemelők elnőiesedésében az is szerepet játszott, hogy többféle szert adtak be nekik, például terhességi hormont vagy mesterséges antiösztrogént, amellyel nőknél peteérést váltanak ki. Különösen rosszul járt az NDK legerősebb embere, Gerd Bonk nehézsúlyú súlyemelő. Tekintet nélkül cukorbetegségére, ő is megkapta a hormonkészítményeket. Bonk az 1990-es évek elejére rokkantnyugdíjas lett. Férfi és nő sportolókat egyaránt sújtott májkárosodás, jó- vagy rosszindulatú máj- és vesedaganatok, szívbetegségek, mozgásszervi sérülések veszélye, hallucináció, depresszió. Többek testét csúnya pattanások csúfították el. A nőknél előfordult, hogy a férfihormon hatására megszűnt és csak jókora késéssel állt vissza a menstruációjuk.

Bár a leggyakrabban alkalmazott szer az OT volt, a sportorvosok és edzők nem hagytak ki semmilyen más lehetőséget sem. A tesztoszteron mellett a tesztosztropin is előfordult. Felbukkant az STS 646 (az STS a mesterséges szteroid német rövidítése). Volt idő, amikor ezzel a szerrel egy időben kísérleteztek patkányokon és sportolókon. A sportvezetők nem riadtak vissza attól sem, hogy az úszólányokat fontosabb versenyek előtt a metamfetaminok közé tartozó pervitinnel élénkítsék fel. A vegyi anyag ma közismert neve: speed. A sajátságos orvosi módszerek tárházát gazdagította az, amiről egy korábbi, 1998-as berlini perben Birgit Heike Matz volt úszónő számolt be. Annak idején a kiskorú bal karjából kimetszettek néhány izomrostot, hogy azok elemzésével állapítsák meg, vajon testi felépítése hosszú vagy rövid távokra teszi-e inkább alkalmassá.

A doppingolás méreteiről - újságírók tényfeltárása, tudományos kutatók levéltári munkája s a perek bizonyítási eljárása révén - írásos NDK-s bizonyítékok is bőségesen vannak. Werner Franke például kalandos körülmények között megszerezte a doppinggal foglalkozó, az NDK-ban katonai titoknak számító doktori disszertációkat. Szintén ő idéz egy 1989-ből való jegyzőkönyvet a „kiutazási ellenőrzésről”. Négy, elővigyázatlanul „túltöltött” úszónő szervezetében a tesztoszteronszint 20 és 50 között volt, szemben a nőknél elfogadható 10 alatti értékkel. Arra azonban nincs mindig bizonyíték, hogy a dopping és a későbbi egészségkárosodás egyértelműen összefügg-e. A perekben a szakértők óvatosan nyilatkoztak, és csak nagyon valószínű, de nem egyértelmű okként emlegették a doppingszereket az esetleg évtizedek múltán jelentkező betegségeknél. Nem lehet mindent automatikusan a dopping számlájára írni: az 1998-as berlini perben a bíróság nem látta bizonyíthatónak, hogy Anett Zander atlétanő hólyagrákja a kilencvenes évek közepén összefügg azzal, hogy a nyolcvanas évek végén kaphatott valamilyen tablettát. Mindenképpen elgondolkoztató azonban, hogy bizonyos betegségek az átlagosnál jóval gyakrabban jelentkeztek a több ezer felhizlalt, telepumpált sportolónál. Giselher Spitzer sporttörténész kutatásai szerint az NDK-s versenysportban évente harminc körül volt a halálesetek száma, amelyekben szerepet játszott a doppingszerek élénkítő, gátlásokat oldó mellékhatása is.

Az idei berlini perről beszámoló sajtóközleményekben tízezerre becsülték azon sportolók számát, akiket az NDK-időkben doppingoltak. Spitzer úgy véli, 10-15 százalékuknál fordult elő egészségkárosodás, ezen belül 5 százalékuké súlyos és visszafordíthatatlan. Más kérdés, hogy az ilyen áron szerzett érmek érvényesek maradnak-e. Alig akadt olyan volt sportoló, mint Carola Nitschke világbajnok úszónő, aki - utólag tudomást szerezve a történtekről - vissza akarta küldeni a medáliákat. De ebből sem lett semmi: nem tudta kideríteni, hová címezze a küldeményt.