A mi déli-sarki
hőseink televíziós élménybeszámolóját hallgatva eszembe jutott, mit éreztem,
amikor jó pár éve az osztrák Alpokban túráztunk. Többórás fáradságos hegymászással,
meredek turistaösvényen (az én skálámon ez már majdnem 4-es) elértünk egy
kis menedékházat, mintegy az emberi civilizáció végső bástyáját, ahol szerencsére
volt szendvics és sör. Ejtőzés közben a menedékház mögé tévedt a szemünk,
s a másik oldalon megpillantottuk a kiváló minőségű utat az ott parkoló
terepjárókkal: a vendéglős és az uzsonna amonnan érkezett. Mint Krisztina
és Zoltán szavaiból kitűnt, a magányos vándorok a Déli-sarktól száz méterre
az 1957 óta működő, napjainkban már több mint háromszáz embernek átmeneti
otthont adó amerikai Amundsen-Scott-bázisnál találták magukat, és szűkös
idejükből futotta arra is, hogy az üdítőitalokat és szuveníreket is árusító
kantinban megvásároljanak néhány eredeti emléktárgyat. Megtudhattuk azt
is, hogy az odaúton, amikor az egyik utastárs rosszul lett, néhány óra elteltével
érkezett meg a hójármű. Ez valószínűleg nem rossz idő ahhoz képest, amennyit
hasonló mellkasi panaszokkal idehaza kellene várni egy eldugottabb faluban
a mentőre.Mielőtt az ANI-csoportot visszahozta a bázisról a rendszeres légijárat, Krisztina és Zoltán lefényképezkedett a Déli-sarkon egy olyan magyar zászlóval, amely nem teljesen szabályosan, ám kis hazánktól ekkora távolságban igen praktikusan a Hungary tájékoztató feliratot is viselte. Hogy eddig nem került piros-fehér-zöld lobogó e pólusra, annak alighanem jórészt egy tudománytörténeti véletlen az oka: a kutatóhelyek felosztásakor az 1950-es években az amerikaiak a földrajzi, a szovjetek a mágneses Déli-sarkot kapták meg, így azóta a Magyarországról érkező meteorológusok, tévések és a többiek leginkább az utóbbi helyen fordultak meg. Az Amundsen-Scott-bázison már az 1957-es Geofizikai Évben felbukkant ugyan az első amerikás magyar, de feltételezhetjük, hogy az akkori politikai helyzetben neki nemigen jutott eszébe magyar zászlót kitűzni a Sarkon.
Félre ne értsenek: én, aki a múlt héten már attól bepánikoltam, hogy háromcentis havon kellett átgázolnom a garázsig, őszinte nagyrabecsüléssel tekintek Krisztinára és Zoltánra, akik napokon át összesen 150 kilométert síeltek mínusz 20 fokban, jeges szélben. Csak azt szeretném mondani, hogy ez bizony a szó klasszikus értelmében nem expedíció és nem hőstett. A zászlókitűzéses kalandtúra ettől még nem kevésbé kemény erőpróba, és ha még a miniszterelnök is gratulált hozzá, hát neki is igaza van: ezt a sportteljesítményt is megilleti annyi elismerés, mint, mondjuk, egy olimpiai aranyat.