HVG 2005. december 10.

EGY PSZICHÉS ANOMÁLIA: ÖNCSONKÍTÁSVÁGY

A test nyűgei

Milyen korlátok között rendelkezhet valaki a saját testével? Az amúgy is fogas orvosetikai kérdés eldöntését tovább nehezíti néhány szélsőséges eset: akadnak, akik egészséges vég-tagjukat vágatnák le vagy béníttatnák meg.

A Bochumi Egyetem orvosetikai levelezőlistáján november elején jelentkezett egy Angliában dolgozó német rehabilitációs szakember, Albrecht Marignoni, azzal a kérdéssel, akadna-e orvos, aki foglalkozna egy nála jelentkező nem mindennapi beteggel. A névtelenségbe burkolózó, 39 éves, egyetemi szinten politológiát, jogot és történelmet végzett vállalkozó olyan sebészt keres, aki a gerincvelő átvágásával deréktól lefelé megbénítaná. A köznapi ember szemében hátborzongató kéréssel előhozakodó beteg úgy gondolja, hogy akkor lenne megfelelő a testi állapota, akkor élhetne teljes életet, ha tolószékbe kényszerülne. A HVG kérdésére a levelezőlista kezelője, Arnd May, a Bochumi Egyetem filozófiai intézetének tanára nagyon valószínűnek tartotta, hogy nem az internetes legendák egyikéről van szó, a titokzatos beteg valóban létezik. Az új keletű lelki betegség, az apotemnofilia különös kór: az ebben szenvedők amputáltatnák valamelyik végtagjukat, netán tolókocsiba vágynak. A hatás nem maradt el: a levelezőlista több résztvevője nyomban kiiratkozott, ám a többiek hozzászólásaiból kiderült, hogy a kórkép korántsem ismeretlen. Sőt hasonló - bár nyilván kevésbé drasztikus - műtétekkel már korábban is sikerült feltűnést kelteni. A BBC és több brit lap kis késéssel, 2000 elején tudta meg, hogy a skóciai Falkirk kórházában Robert Smith sebész 1997-ben a 39 éves angol Kevin Wright egyetemi tanár, 1999-ben pedig a 71 éves német Hans Schuab egészséges alsó lábszárát távolította el. A magánbetegeknek nagyjából 3 ezer fontjukba került, hogy teljesítsék rendhagyó kívánságukat. Smith doktor hangsúlyozta, hogy neki nem fűződött anyagi érdeke a dologhoz, hosszas megfontolás és alapos orvosi konzultáció után a kisebbik rosszat választva szánta el magát a műtétekre, mert hallott olyan amerikai példákról, hogy apotemnofiliában szenvedők, ha nem kaptak orvosi segítséget, fegyverrel ellőtték vagy vonattal vágatták le a lábukat. Bár Smith doktornak nem esett bántódása, a brit orvosszövetség, miután nyilvánosságra került a történet, megtiltotta az efféle műtéteket. A falkirki eset híre azonban elterjedt, és idén márciusban Franciaországból érkezett egy nő, szándékosan megsebesített lábbal, abban a reményben, hogy megszabadul a számára terhes végtagtól. Smith távol tartotta magát a betegtől, kollégái pedig szabályosan ellátták a nőt, visszaküldték Franciaországba, majd közleményben tudatták az érintettekkel, hogy náluk ne is számítsanak amputálásra. Smith doktor azonban nem adta fel: tavaly óta kampányt folytat, hogy az apotemnofiliásokat ahhoz hasonló elbánásban részesítsék, mint a transzszexuálisokat, akik nincsenek megelégedve saját nemükkel, s ezért férfiból nővé vagy nőből férfivá operáltatják át magukat. A párhuzam talán meghökkentő, de korántsem alaptalan. Az 1950-es évek eleje óta lehetséges nemcserélő műtétek csak az utóbbi évtizedekben váltak többé-kevésbé elfogadottá, és nyilván manapság sem érez együtt a többség azokkal, akik attól a darabjuktól válnak meg, amelyet a köznyelv férfiasságként emleget. Mint ahogy az sem tűnik természetesnek, ha egy nő önként tünteti el kebleit, miközben immár nemcsak a szórakoztatóiparban, hanem időnként átlagnők körében is az ellenkezője, a mellek nagyobbítása vagy legalábbis formázása dívik. Egy gyors fülkisebbítés, orrátszabás pedig szinte rutinnak számít. De vajon mi a különbség a felsorolt esetek között, ha mindegyikben - még a szépészeti beavatkozások jó részében is - egészséges, működőképes testrészeknek a hagyományos felfogás szerint voltaképpen szükségtelen csonkolásáról (netán kiegészítéséről) van szó? Egyelőre eldöntetlen etikai kérdés, hogy hol a határ, meddig rendelkezhet valaki a saját teste fölött. Ha valaki egy kicsit apróbb fület szeretne, az rendben van, ha rövidebb lábat, az már nem? „Pszichiáter legyen a talpán, aki meg tudja ítélni, valóban csak amputációval lehet-e segíteni valakinek az elkeseredettségén” - int óvatosságra Szebik Imre, a budapesti Semmelweis Egyetem Magatartás-tudományi Intézete bioetika részlegének munkatársa, aki a HVG kérdésére azt mondta: nincs pontos válasz arra, valóban betegség-e az apotemnofilia, és ha igen, tényleg csak amputálással gyógyítható-e. Az Egyesült Államokban mindenesetre több ilyen eset is híressé vált, nem utolsósorban Melody Gilbert rendező Whole (Egész) című, az apotemnofiliásokat gyengéd rokonszenvvel ábrázoló, 2003-as dokumentumfilmje nyomán. Megbízható tudományos eredmények viszont az igen csekély (becslések szerint világszerte legfeljebb néhány ezres) esetszám miatt egyelőre nincsenek, bár a kórnak - főleg az USA-ban - több kutatója is van. Még az is lehet, hogy a hamburgi Die Zeit újságírójának volt igaza, aki egy 2002-es cikkében ezt is annak a példái közé sorolta, hogy minden kultúrának megvannak a saját elmebajai. Csak az ausztráliai Wellesley-szigeteken okozhat például gyomorgörcsös szorongást, ha valaki kézmosás nélkül veti magát a tengerbe, az ott élők ugyanis azt hiszik, hogy a föld és a víz ellenségek. Kínán, Malajzián és Thaiföldön kívül szinte sosem kerülnek kórházba olyan férfiak, akik kétségbeesetten szorongatják a péniszüket, mert meggyőződésük, hogy különben eltűnik - ez a koro nevű pánikbetegség. Az efféle kultúrafüggő kórok közé sorolta a lap az apotemnofiliát is, az egyik amerikai szakértő, Richard Bruno - tudományosan egyelőre szintén nem bizonyított - hipotézisét idézve: amikor a betegek kicsik voltak, gyakran órák hosszat láthatták a tévében a mozgássérült gyerekek javára rendezett jótékonysági akciókat, és azóta azt hiszik, hogy a testi fogyatékosság szeretetreméltóbbá tenné őket.