HVG 2005. október 15.

NOBEL-DÍJAK ÉS INDOKLÁSOK

Kit hogyan talál meg?

Népszerű, mondhatni divatos kutatási eredményeket honoráltak az idei természettudományos Nobel-díjak. A kiválasztásban felfedezhetők bizonyos trendek, amiket akár véletlenek vagy lobbizások is befolyásolhatnak.

Saját magát senki sem javasolhatja Nobel-díjra, de minden Nobel-díjas bárkit javasolhat erre a nagy elismerésre. A két tételt egyesítve Wilhelm Ostwald német vegyész, aki 1909-ben részesült e magas kitüntetésben, azt a következtetést vonta le, hogy három-négy alkalommal is javasolta a saját újabb díjazását (mondanunk sem kell: hiába). A nagy kémikus motívumai nem éppen rejtélyesek, annál nehezebb viszont tetten érni, milyen szempontok vezérlik azokat, akik tényleg döntenek a legtekintélyesebb tudományos kitüntetésről. „A bőség zavarával küzdenek a stockholmi bizottságok, és nem feltétlenül a legjelentősebb vagy legalábbis nem a legismertebb tudományos tetteket jutalmazzák” - támasztja alá a HVG kérdésére sokak sejtését Beck Mihály akadémikus, aki éveken át egyike volt a stockholmi döntnökök által javaslattételre felkért két-háromszáz külföldi kémikusnak. Az idén kitüntetett három kémikus, a két amerikai, valamint a francia tudós elismerésében talán szerepet játszhatott az is, hogy az 1990-es évek óta ismert „zöld kémia” művelőiről van szó. Manapság, amikor a sorozatos környezetszennyezések és az élelmiszerekbe kerülő vegyi anyagok miatt a közvéleményben érezhető az idegenkedés a kémiával szemben, használhatott a tudományág tekintélyének - véli Beck -, hogy környezetbarát, energiatakarékos vegyészeti eljárásra hívta fel a világ figyelmét a stockholmi méltatás. Másképp, de szintén jól jöhetett a tudománynak az idei fizikai Nobel-díj, melynek kapcsán akár az is felvethető, hogy ezúttal olyan felfedezéseket állítottak reflektorfénybe, amelyek széles körben hasznosíthatók, és gyakorlati alkalmazásuk - a szuperpontos órák és a globális helymeghatározó rendszer - sokak számára megfogható. Kérdés, a Nobel-díj csak követi vagy megpróbálja-e befolyásolni is a tudomány fejlődését. Meglehetősen nagy kockázatot vállalnának a bizottságok, ha irányt próbálnának szabni - válaszol erre Hargittai István akadémikus az Út Stockholmba című, tavaly megjelent könyvében. Szerinte például lehet, hogy a tüneti kezelést hozó inzulin felfedezésének 1923-as Nobel-díja lefékezte a cukorbetegség tényleges gyógyítására irányuló kutatásokat. „Biztonságosabb, ha a Nobel-díj folytatja azt, amit kevés kivétellel mindig is tett, mégpedig olyan múltbéli teljesítmények kitüntetését, amelyek érvényessége megbízhatóan beigazolódott.” Arra, hogy a döntést nem szabad elhamarkodni, Johannes Fibiger dán patológus 1926-os orvosi Nobel-díja lehet az intő példa. A kitüntetést több mint egy évtizeddel korábbi patkánykísérleteiért kapta, melyek alapján felfedezni vélte a rákot okozó fonalférget. Nem sokkal a díjátadás után kiderült azonban, hogy erről szó sincs. A Nobel-díj-bizottságot annyira megrázta a melléfogás, hogy azóta mindent megtesznek, ne fordulhasson elő ez még egyszer. A fiaskó után ezért négy évtizeden át óvakodtak rákkutatót díjazni. Általában pedig kivárták azt az időt, amíg kiderülhetnek a turpisságok. Ehhez képest nem is mondható soknak - véli Beck professzor -, hogy az idén kitüntetett ausztrál kutatóorvosokat a gyomorhurutot és -fekélyt okozó baktériumok felfedezése után 15 évvel tüntették ki. Bár a tudományos kutatás tempója manapság felgyorsult, ma sem fiatalok kapják a Nobel-díjakat - így Beck. Ezt támasztja alá a Nobel-díj honlapján olvasható statisztika, amelyből kiderül, hogy a legfiatalabb kitüntetettek inkább még a 20. század elején örvendhettek az elismerésnek, a legidősebbek pedig többnyire az utóbbi évtizedek listáin szerepeltek. Mégsem jelenti ez azt, hogy idős és tekintélyes tudósok néha afféle életműdíjban részesülnének, hiszen - elvben - a természettudósok a Nobel-díjakat mind a mai napig egy bizonyos eredményükért kapják. Az kelthet hamis látszatot, hogy - mint Hargittai István megjegyzi - „felfedezéseik általában, bár nem mindig, fiatal korukban születnek”. Az pedig már szélsőséges esetnek minősíthető, hogy a német Ernst Ruska csak 1986-ban - nem sokkal 80. születésnapja előtt - kapta meg a fizikai Nobelt az első elektronmikroszkópért, amelyet 53 évvel korábban, még 1933-ban épített. Ez annál is feltűnőbb, mert szinte ezzel egy időben, 1987-ben Georg Bednorz és Alexander Müller, a kerámiai anyagok szupravezetésének felfedezői 1986-os teljesítményükért részesültek a magas elismerésben. Időnként mégis úgy tűnik, a döntnökök ráharaptak a kurrens témákra. 1903 és 1939 között a radioaktivitás kutatói tíz érmet söpörhettek be, a 20. század későbbi évtizedeiben pedig favoritnak látszott a 13-szor díjazott immunológiai és a hússzoros nyertes enzimkutatás is. Hargittai azonban, aki hetven Nobel-díjast faggatott könyve megírása előtt, óvatosságra int, mondván, nem szabad messzemenő következtetéseket levonni abból, hogy bizonyos tudományterületek mintegy periodikusan, szabályos szünetek után bukkannak fel, megint másokat viszont esetenként gyors egymásutánban halmoznak el Nobel-díjakkal. A színfalak mögé látni már csak azért is nehéz, mert a díj odaítéléséről folyó vitákról nem készül jegyzőkönyv, a szavazatok megoszlása pedig ötven évig titkos. Így természetesen nem ellenőrizhetők az olyan összeesküvés-elméletek sem, amelyek azt sugallják, hogy a Nobel-díj-bizottság tisztességtelen eszközökkel is befolyásolható. Egy német bestsellerszerző, Andreas Eschbach azt állítja, megtörtént eset ihlette a Nobel-díj megvásárlásáról szóló, most megjelent regényét. A hamburgi Der Spiegel által éppen a díjak odaítélése előtti hetekben felidézett ominózus történetben Rita Levi-Montalcini olasz neurobiológus 1986-os kitüntetését vitatták. A háttérben állítólag az állt, hogy a Fidia olasz gyógyszergyárnak tennie kellett valamit, mert külföldön sehol sem sikerült bejegyeztetnie egy ideggyógyszerét, ezért - ha igaz a történet - utazásokkal és kutatási pénzekkel vásároltak szavazatot Levi-Montalcini mellett. A konszern előtt - a friss Nobel-díjhoz némi áttétellel kapcsolható portéka reklámja révén - meg is nyílt a külföldi piac. Annál fájdalmasabb volt a bukás. Fény derült ugyanis a gyógyszer idegkárosító hatására, és a Fidia csődbe ment. Stockholmban mindvégig cáfolták, hogy meg nem engedett eszközökkel csikarták volna ki tőlük a díjat. Nem lehetetlen viszont, hogy a tudományos (és politikai) élet illemszabályait betartva - mint Hargittai írja - „a svéd tudományos élet szereplői (...) ügyes lobbizással manipulálhatók”. A Stockholmban dolgozó külföldi tudományos attasék építgetik kapcsolataikat, a jelöltekkel rokonszenvező kutatók részletes szakmai értekezéseket küldenek a svéd tudósoknak, és persze külföldi intézetekben feltűnő előzékenységgel fogadják a svéd kutatókat. Vannak még kiszámíthatatlanabb emberi tényezők is. Legalábbis ebbe az összefüggésbe helyezi idei könyvében Heribert Zankl német biológiaprofesszor a világhírű asztrofizikus, Fred Hoyle esetét. Miután a pulzárok (a váltakozó fényességű neutroncsillagok) felfedezője, Jocelyn Bell helyett főnöke, az újdonságot eleinte ráadásul szkeptikusan fogadó Antony Hewish kapott - megosztva - fizikai Nobel-díjat 1974-ben, Hoyle végül nyilvánosan tiltakozott a kolléganő mellőztetése ellen. A Nobel-díj-bizottság tagjai állítólag meg is sértődtek a bírálaton, és Hoyle soha nem is kapott - bár sokak szerint megérdemelte volna - Nobel-díjat.