HVG 2006. május 20.

NEHÉZ-E A MAGYAR?

Ragozás és képzés

A magyar nyelv elsajátításának nehézségeiről szóló előítéletek tudományosan megalapozatlanok - a tapasztalat egy kicsit mégis igazolja őket.

,,Gyakori betegségekre több gyógyszer van a patikában" - ezzel a párhuzammal érzékelteti Nádasdy Ádám nyelvész, mi lehet az egyik oka annak, hogy a közkeletű előítéletek szerint különösen nehéz a ritkább nyelvek, köztük a magyar megtanulása. Magyarán: a világnyelvek azért lehetnek előnyben, mert oktatásukat több tankönyv, kidolgozottabb módszertan segíti. Merthogy nehéz nyelv nincs, legalábbis a tudomány ugyanúgy nem foglalkozik az egyes nyelvek könnyebb vagy nehezebb voltának kérdésével, mint - Nádasdy szavaival élve - a biológusok annak kutatásával, vannak-e a többinél éhesebb állatok, és ilyen-e mondjuk a farkas. Anyanyelvét a világ bármelyik egészséges kisgyereke nagyjából ugyanannyi idő alatt sajátítja el, hiszen az újszülöttek hangképző szervei és agysejtjei egyformán alkalmasak bármely nyelv elsajátítására (más kérdés, hogy amire az anyanyelvében nincs szükség, azt néhány év múlva „legátolja", méghozzá felnőtt fejjel szinte visszaállíthatatlanul). Ha lennének nehezebb nyelvek, az érintett vidékeken a gyerekek nyilván később kezdenének el beszélni. Sőt az anyanyelv elsajátítása - ellentétben például a számoláséval - még csak az intelligenciától sem függ. Nincs például olyan buta magyar ember - hoz példát Nádasdy -, aki ne tudná, hogy a -ban és a -ben közül mikor melyiket kell a szó végére illeszteni. Más kérdés, hogy az idegen nyelvek elsajátítása, főképp felnőtt fejjel, mekkora nehézségeket jelenthet. Erre Szlobodáné Zsengellér Katalin, aki külföldieknek tanítja nyelvünket, azt mondja: „A magyar nem nehéz, csak más." A zavaró sajátosságok között saját tapasztalatai alapján előkelő helyen említi azt, amibe az idegen ajkúak sokéves tanulás után is bele-belezavarodnak: az alanyi és a tárgyas ragozást - Nádasdy sem ismer olyan nyelvet, amelyben meglenne ugyanez a jelenség. Nyelvóráin Szlobodáné azzal édesíti meg a gyakorlást, hogy másféleképpen csomagolt csokikat kínál, így vezeti rá diákjait a különbségre: „Kérsz csokit?" „Melyiket kéred, a pirosat?" További bonyodalom az igekötők használata. Tudni kell, mikor tapadnak az igéhez, és mikor kerülnek távol tőle, de arra is ügyelni kell, hogy a több más nyelvben is meglévő befejezettséget a magyar az igekötőkkel érzékelteti: nem mindegy, hogy „intéztünk" valamit vagy „elintéztük", hogy „beszéltünk" a dologról vagy „megbeszéltük". Ami viszont megtanulható, csak sok gyakorlás kell hozzá, az Szlobodáné szerint a toldalékok sorrendje: például hogy a „barátaimnak" szó végén a többes szám jelét, a birtokos jelet és a ragot milyen sorrendben kell összerakni. Az csak átmeneti nehézség, hogy éppen a mindennapi élet leggyakoribb igéi őrizték meg régies alakjukat, így csak az „eszik", „iszik", „alszik" jól magyarul, aki elsajátítja az ikes igék ragozását. Az idegen nyelvek nehéz voltát fontolgatva Nádasdy elismeri, hogy tudományos szemmel nézve érdekes kérdés lenne, de valójában a nyelvészek egyelőre nem találtak a többinél „logikusabb" nyelvet. Az viszont sokat segít a nyelvet tanulónak, ha ismerős szavakkal, szabályokkal találja szembe magát. A hollandoknak németül, a lengyeleknek csehül tanulni köztudomásúlag könnyebb, mint nem rokon nyelvet. Természetesen ez is mintegy a magyar ellen szól, amely legközelebbi európai rokonától, a finntől is oly régen különvált, hogy nincs olyan nyelv, amelynek beszélőit a magyar a ráismerés élményével örvendeztetné meg. Sőt, ami a szókincset illeti, bármennyire berzenkednek is egyes nyelvvédők az idegen szavak beáramlása ellen, a hozzánk érkezőt zavarba ejtheti, amikor a „gyógyszertár", „rendőrség", „étterem", „mozi", „színház" feliratok alapján kellene tájékozódnia e szavak Európában általános megfelelői helyett. A magyarral ismerkedők helyzetét az is megnehezíti, hogy a szavaknak - mint Nádasdy mondja - sok ragozott, képzett alakjuk van. A közismert ellenpélda az angol, amelyben az igék vagy főnevek ritkán és kevésfajta toldalékot kapnak, így a szavak puszta egymás mellé rakosgatásával is elég jól el lehet boldogulni. Ilyen egyébként a kínai is - oszlatja el a nagy ázsiai nyelv nehézségéről szóló vélekedéseket Nádasdy. Csak az írás nehezíti meg a tanulást (mellesleg maguknak a kínaiaknak is), viszont az írásjegyeket elhanyagoló, a beszélt nyelvre összpontosító nyelvoktatásban, amelyben például pincérek vagy diplomatafeleségek részesülnek, az angolhoz hasonló gyors sikerélményhez lehet jutni. Azt viszont nehéz lenne megítélni, hogy vannak-e olyan nyelvek, amelyek nem pusztán akkor nehezek, ha távoli nyelvcsaládok ismerői közelítenek hozzájuk, hanem önmagukban is, mert egyedi jelenségekkel állítanak akadályt az idegen ajkúak elé. A magyar tárgyas ragozáshoz mérhető egzotikumokkal jó néhány más nyelv is büszkélkedhet. A már említett kínai írásjegyeken túl Nádasdy példái közé tartozik az arab és a héber nyelvnek az a sajátossága, hogy a mássalhangzók hordozzák a szó alapjelentését, a magánhangzók csak árnyalják azt. Így az arabban a k-t-b hangsor az írást jelenti, ezen belül a „kitáb" a könyvet, a „kátib" az írnokot, a „maktab" az irodát - mintha a magyar „kapor", „kapar", „kopár" szavak jelentésének bármi köze is lenne egymáshoz. Nehezíti az idegen ajkúak helyzetét, hogy az arabban nem is jelölik a magánhangzókat, hiszen a mondat értelméből úgyis kikövetkeztethető a szó aktuális jelentése. De közelebbi nyelvekben is adódnak olyan sajátosságok, amelyek komoly kellemetlenségeket okoznak egyes európai tanulóknak. Ilyen Nádasdy szűkebb szakterületén, az angolban a kétféle múlt idő finom megkülönböztetése, az oroszban a folyamatos és a befejezett igealak vagy a német der-die-das, azaz a hímnem-nőnem-semleges nem közismert buktatói. Épp a nyelvtani nem hiánya viszont a magyartanulás egyik könnyebbsége. Kiss Jenő nyelvész további példákat is sorol a magyar könnyű megtanulhatósága mellett érvelő, 1971-es tanulmányában. Egyszerű - mert túlnyomórészt a kiejtést követi - a helyesírása; kevés benne az olyan, nyelvtörténeti hátterű fejtörő, mint a franciában az „eau" (víz, ejtése: ó) vagy az angolban az „enough" (elég, ejtése: inaf). A szóhangsúly sem gond: mindig az első szótagon van a nyomaték. Persze ennek az éremnek is két oldala van: a csodálkozó külföldiek eleinte bele is sétálnak abba a csapdába - említi Szlobodáné -, hogy a magánhangzók ékezeteit hangsúlyjelnek vélik, és például á helyett hangsúlyos a-t ejtenek. Már ha egyáltalán meg tudnak birkózni az a-val, mert sokan, főképp a németek, igencsak nehezen képzik ezt a számukra ismeretlen hangot. Nekik gyűlik meg a bajuk a ty-vel és a gy-vel is, miközben a szláv ajkúaknak ez nem újdonság - rajtuk viszont az ö és az ü fog ki, újabb jeleként annak, hogy nem a magyarral van baj, hanem a tanulók beidegződéseivel. A több száz éves hagyományok ellenére - az első kétnyelvű tankönyvet 1729-ben adta ki Bél Mátyás Der Ungarische SprachMeister címmel - a magyar egyetemeken csak 1982 óta képeznek olyan tanárokat, akik a magyart mint idegen nyelvet tanítják. Ritkább nyelvek beszélői így sincsenek könnyű helyzetben: nem egyszerű olyan képesített nyelvtanárra bukkanniuk, aki közvetítő nyelv nélkül vezeti be őket a magyar rejtelmeibe. Ráadásul a rejtvényfejtésre emlékeztető egynyelvű képes tankönyvön kívül csak olyan nagy nyelveken készült segédlet, mint az angol, a német, az olasz és néhány társuk. Többnyire persze nem okoz gondot a közvetítő nyelv a magyart tanulók egyre gyarapodó csoportjának: azoknak, akiknek az Európai Unió bővítése óta a munkájukhoz kell a magyar. Szlobodáné szerint az ő javukra tolódnak el az arányok a másik nagy csoporthoz, a magukat családi vagy szerelmi okból beiskolázókhoz képest.