HVG 2006. november 18.

ÉSZAK-KOREAI MENEKÜLŐK

Kiszivárgók

Észak-Korea kénytelen beletörődni, hogy a nyomor egyre több polgárát üldözi külföldre. A korrupció helyenként már erősebb, mint az államvédelem.

„Anyád látni szeretne” - súgta bizalmasan Li Csunhaknak egy másik észak-koreai fiatalember. Bár a kedves mama a világ legszigorúbban őrzött határától, a két Korea közötti demarkációs vonaltól délre lakik, a szót tett követte: elbicikliztek a határhoz. Igaz, az ellenkező irányba, Kína felé. Ott az ismeretlen átadta Lit egy észak-koreai határőrnek, az egyenruhás átkísérte őt a Tumen folyó túlpartjára, és továbbadta két kínai civilnek. Azok átnyújtották a határőrnek járó kenőpénzt, és Li mehetett, amerre látott. Most egy bangkoki menekülttáborban várakozik, és hamarosan eljuthat akár a kenőpénzről gondoskodó anyjához Dél-Koreába, akár az Egyesült Államokba, ahol szívesen járna egyetemre. Az eset nem számít kivételesnek, annak ellenére sem, hogy az elkapott menekülőkkel még manapság is keményen bánik az atombombájával a külvilágot sakkban tartani próbáló diktatúra. A büntető törvénykönyvből 2004-ben kikerült ugyan az a passzus, amely szerint az illegális határátlépés minősített esete az államrend megdöntésének szándékával egyenértékű, egy 2005-ben kicsempészett videofelvétel mégis illegális határátlépők és embercsempészek kivégzését mutatta be. Az ország elhagyásának azonban immár nem annyira az államvédelem az akadálya, hanem a pénz - írta nemrég a The New York Times Bangkokból keltezett tudósítása. A rendőrállam már nem olyan mindenható, mióta az 1990-es években - főképp 1997-1999 között - nem tudta megakadályozni alattvalói tömeges éhhalálát. Kim Dzsong Il - a Kedves Vezető - is kénytelen beletörődni, hogy népét még a külföldi segélyszállítmányokkal is csak alig tudja élelmezni. Ki-ki úgy gondoskodik magáról, ahogyan tud - a jelek szerint a határőrök is. A hivatalosan testvéri országoknak számító Kína és Észak-Korea 1416 kilométeres határát amúgy sem őrzik folyamatosan. A szökni vágyók kockázatosan bár, de átjuthatnak valamelyik határfolyón, főképp amikor befagynak a vizek. Kína dilemmája - mint a The New York Times megjegyzi -, hogy ha sok koreait enged át, akkor saját határvidékén teremt bizonytalanságot, ha túl keveset, akkor a bezárt, elégedetlen észak-koreaiak miatt összeomlik Kim Dzsong Il rendszere, amit viszont Peking nem szeretne. A helyzet iróniája, hogy a két ország változatlanul érvényes szerződése „a menekülő bűnözők” kiadatásáról 1960-ban köttetett meg, miután Kínában milliók haltak éhen az 1957-ben kezdett Nagy Ugrás elhibázott gazdaságpolitikája nyomán, és aki tehette, Észak-Koreában próbált élelemhez jutni. Most a kínaiak zsuppolják vissza a koreaiakat. De nem mindig. Például - mint a Newsweek amerikai hírmagazin írja - neheztelését az észak-koreai atomkísérlet miatt Peking azzal is kifejezte, hogy az USA-ba engedett három észak-koreait, aki a senjangi amerikai konzulátuson keresett menedéket. A ma már lyukacsos határon ingázók is átjárnak. A meglehetősen lepukkant, de Észak-Koreához képest így is gazdagnak számító kínai tartományokban dolgoznak pár hónapig (többnyire illegálisan), és az így keresett pénzből támogatják családjukat. Olyanok is akadnak, akik orvosi ellátásra szorulva verekszik át magukat a határon. Nem elhanyagolható szempont, hogy a kínai internetcenzúra ellenére a határ menti internetkávézókba beugró észak-koreaiak percek alatt menekültügyi és egyéb információkhoz jutnak. Akár vissza-visszamennek, akár maradnak, helyzetüket megkönnyíti, hogy Kínának ezen a határvidékén 2 milliósra becsült koreai kisebbség él, így aztán nem túl feltűnőek az elvegyülő észak-koreaiak, akik az ENSZ menekültügyi főbiztosa, Antonio Guterres idén tavaszi adatai szerint 300 ezren lehetnek. Nem az elnyomás, hanem az éhség és a megélhetési lehetőségek hiánya kergeti külföldre az észak-koreaiakat „a munkások paradicsomából”- állapítja meg októberi elemzésében az International Crisis Group (ICG) nevű civil szervezet, amelyet három tekintélyes expolitikus vezet: Christopher Patten, az EU volt külügyi biztosa, Thomas Pickering egykori amerikai ENSZ-nagykövet és Gareth Evans, Ausztrália korábbi külügyminisztere. A menekültek közül eddig alig több mint 9 ezren kerültek biztonságba, elsősorban Dél-Koreában. Sokkal többen élnek Kínában, állandó létbizonytalanságban, a kínai hatóságok rendre fellángoló razziáinak kitéve. Könnyen lehet, hogy megint erősödni fog az éhezők rohama, miután az atomkísérlet miatt kevesebb külföldi segély érkezik, ráadásul a nyári árvizek tönkretették az idei termést - jósolja az ICG. Felbecsülhetetlen szerepet játszanak az északiak szemének felnyitásában az időközben Dél-Koreában letelepedett menekültek, akik csempészek útján nemcsak pénzt, hanem dél-koreai és amerikai videókat, rádióműsorokat, olykor akár röplapokat is küldenek északi rokonaiknak. Ez utóbbiak, olvasható az ICG jelentésében, nem is mindig a tartalmukkal keltenek feltűnést, hanem azzal, hogy az északiak még sosem tartottak a kezükben ilyen jó minőségű papírt. Mindezt egy olyan országban kell elképzelni, ahol gyakorlatilag nincs internet, a rádió- és a tévékészüléket külföldi adások vételére alkalmatlanná kell tenni, és mobiltelefon-hálózat sincs. Az északi határ közelében azonban működnek a Kínából becsempészett mobiltelefonok. Az ICG szerint a Kínában 50-100 dollárért kapható feltöltőkártyás telefonokhoz a feketepiacon akár 20 ezer észak-koreai is hozzájutott, sőt a készülékeket szerény díj ellenében ki is kölcsönzik. E csatorna nemcsak a kínaiakkal folytatott üzleti tárgyalásokhoz, hanem a menekülők ügyeinek intézéséhez is használható. Így juthatott el a bevezetőben említett Lihez is az anyja által megbízott küldönc. Igaz, az ICG szerint azt beszélik, hogy a külföldi mobilok birtoklásáért is sokéves munkatábor járhat. De az is hírlik, hogy kellő kenőpénz fejében a hatóság emberei szemet hunynak akár a feketézés, akár az egyébként külön engedélyhez kötött, ám a meneküléssel óhatatlanul együtt járó lakhelyelhagyás fölött. Az árfolyamok azonban emelkednek. Az ICG szerint az 1990-es évek végén még 13 dollárért meg lehetett vásárolni az észak-koreai határőrök jóindulatát, 2005-ben már 25-50 dollár volt a tarifa. Állítólag utólag is lehet fizetni, amikor az utas visszatér kínai keresményével. Összehasonlításul a tanulmány egy olyan észak-koreait idéz, aki Kínában napi 2,5 dollárt keresett alkalmi munkával. Aki azonban hivatalos zaklatásoktól mentesen szeretne élni Kínában, annak ajánlatos hamis okmányokat vásárolnia, abból viszont a jobb minőségűekért több mint ezer dollárt kérnek. Mint bárhol az embercsempészeti üzletágban, a választék itt is bőséges. A kínai-koreai határvidékről 2-3 ezer dollárért viszik el az embereket valamelyik délkelet-ázsiai országba, leginkább Thaiföldre, aztán már csak idő kérdése, mikor fogadják be az illetőt Dél-Koreában. 10 ezer dollárért állítólag már olyan hamis okmányokat is kapni, amelyekkel háztól házig öt nap alatt lehet Észak-Koreából Dél-Koreába jutni.