Egyikük, John Smith azonban nem nyughatott, és 1804-ben szponzorokat is talált a további kutatáshoz. Egy 18 méter mélyen felbukkanó újabb födém ismét megdobogtatta az expedíció tagjainak szívét: a fatörzseket olyan kókuszrostokkal erősítették össze, amilyenekbe a tengerjáró hajók értékes rakományát szokták volt bugyolálni. Kalózok kincsére gondoltak hát, midőn háromméterenként újabb és újabb, változatlan gondossággal beépített födémekre bukkantak - ám alattuk újra és újra mindig csak földre. Az első igazi „lelet” 30 méter mélyből került elő: egy 60x30 centiméteres palatábla, amelyen a kincskeresők rejtélyes üzenetet sejtettek, bár a jelekből kiolvasni semmit sem tudtak. Ha a tábla egy lakásfelújítás zűrzavarában később nem tűnt volna el örökre John Smith kandallójáról, ma talán megfejthetné valaki.
 |
A titokzatos helyet már csak Money Pit, Pénzesgödör néven emlegették - erre az elnevezésre rá is szolgált, csak éppen falta, nem pedig fialta a pénzt -, amikor sorozatos kudarcok és két halálos baleset után a 19. század végén újabb rejtélyes eredetű matériára bukkantak: kezdetleges, de vitán felül ember által gyártott cementre. A legizgalmasabb lelet mégis egy fúróra tapadt apró pergamengolyócska volt. Óvatosan kisimították, és V betűt véltek rajta felismerni (fájdalom, a század eleji palatáblához hasonlóan az értékes pergamen is elkallódott). A kutatók fantáziája meglódult. Volt, aki William Shakespeare eltűnt kéziratait sejtette a föld mélyében. Mi sem logikusabb ennél, elvégre nem lehet véletlen, hogy egyik drámája, A vihar éppen egy szigeten játszódik. Ha pedig hitelt adunk annak a feltételezésnek, hogy a Shakespeare-drámákat valójában a lordkancellár kortárs, Sir Francis Bacon írta a London közeli St. Albansban, akkor az egyetlen V betű nem utalhat másra, mint a városka latin nevére, Verulaniumra...
Gyakorlatiasabb felismeréshez vezetett, amikor a verembe piros festéket öntöttek. A rejtélyek földje ekkor ugyanis újabb meghökkentéssel szolgált: a festék a szigetnek az ellenkező oldalán színezte el a tengert, nem pedig ott, ahol fél évszázada az első csatornákra bukkantak. Ez azonban éppúgy megmagyarázatlan maradt, mint az első világháború után felbukkanó egyik kincskereső, Mel Chappell teóriája, amely szerint az alig 60 hektáros szigeten a csatorna- és barlangrendszert a fejlett civilizációjú inkák építették, akik ily távolra menekítették a 16. századi spanyol hódítók elől Tumbes város legendás ezüst- és aranykincseit.
Hasonló útvonalat, de más történetet sugallt, hogy 1965-ben egy diákcsoport 16. századi spanyol érmét talált a sziget földjében. Talán egy közép-amerikai expedícióval megbízott spanyol hajóskapitány tett kerülőt errefelé, és mentette királyának kincstára helyett a saját rejtekhelyére a pénzt? Vagy Edwin Hamilton járt közel az igazsághoz, aki azt feltételezte, hogy amikor a britek 1758-ban ostrom alá vették a francia Louisburg kikötőjét - Új-Skócia északi részén, Oak Islandtől kétnapi hajóútra -, a kapituláció előtt három fregatt még átjutott az angol blokádon? Csak nem az erőd vagyonát menekítették egy közeli szigetre?
Szóra sem érdemesek ehhez képest a szellemekről és éji hangokról időközben elterjedő mendemondák, nem riasztották el ezek a mindaddig motorbiciklis mutatványosként vándorló Robert Restallt sem, aki feleségével és két fiával 1960-ban ütött tanyát az egyre inkább ementálira emlékeztető szigeten, azzal a biztos érzéssel, hogy ők fejtik meg majd a titkot. Nem így lett: öt év múlva egyik fiával és két munkással együtt Restall a kürtő mélyén vízbe fúlt. Ám két évet sem kellett várni, máris a szigetre költözött Dan Blankenship floridai építési vállalkozó, aki más üzletemberekkel közösen Triton néven alapított újabb kincskereső társaságot. Minden addiginál mélyebbre, 60 méterre fúrtak le, s ott újabb bizonyítékát találták titokzatos emberi kezek munkájának: a víz alól, egy föld alatti üregből korai, a 17. századra datált cement maradványait hozták felszínre. Az egyre korszerűsödő technikát felhasználva 1971-ben tévékamerával vizslatták a 70 méternyi mélységet. A víz alatti elmosódott felvételeket csak jelentékeny fantáziával lehetett értelmezni, mindenesetre Blankenship levágott emberi kart és több (természetesen kincses-) ládát vélt rajtuk felfedezni.
Bár a 20. században többen vélekedtek úgy, hogy a szigeten természeti képződmények, illetve némely kincskeresők által szándékosan elhelyezett tárgyak tévesztették meg a reménykedőket, az újabb vállalkozókat a több halálos baleset és a sok elpazarolt pénz sem riasztja el. Fred Nolan földmérő például annak alapján véli megtalálni az igazi lelőhelyet, hogy 10 tonnás gránittömbökre bukkant a szigeten, s megállapította, hogy a mérnöki pontossággal elhelyezett jelek keresztet formáznak, a vonalak metszéspontjában pedig hatalmas, Nolan szerint emberkéz alakította homokkő mutat valamit - hogy mit, az csak a talányok számát szaporítja. Melyekhez immár az is hozzátartozik: ki, hogyan és miért munkálta meg a víz alatti kőfalat a sziget partjának egy részén? Merthogy a kanadai Bedford óceánkutató intézet hajói ilyen víz alatti képződményt térképeztek föl, méghozzá napjaink megbízható módszereit - műholdas helymeghatározást és digitális mélységmérőt - is alkalmazva. És ha ez valóban emberi alkotás, netán egy ősi kikötő nyoma, miért éppen ott ér véget a fal, ahol Nolan a parton a kincslelőhely felé mutató hatalmas kőnyilat felfedezte?
A tartományi kormány idén áprilisban már három versenytársnak is engedélyezte a kutatást. Az egyik grandiózus terv szerint 30 méter átmérőjű, 60 méter mély krátert ásnak a Pénzesgödör körül, falait megfagyasztják, majd acéllal kibélelik, és amikor ebből az óriási gyűrűből az összes földet kiássák, felszínre kerül majd az is, amit keresnek. A bökkenő csak az, hogy a projekthez potom 15 millió dollárt kellene összekalapozni. Bizonyára megérné. Mindhárom kérvényező csapat részletes kutatási tervet nyújtott be, ezek „nemesfémek és drágakövek” felszínre hozatalára irányulnak. A részleteket Új-Skócia tartomány bizalmasan kezeli, hiszen ugyancsak érdekelt a sikerben. Az engedélyeket ugyanis 10 százalékos részesedés fejében adta ki.