HVG 2005. március 5.

INTELLIGENCIAMÉRÉS HATÁROKKAL

Akiért a haranggörbe szól

Vajon összehasonlíthatóak-e az eltérő kultúrákban élők IQ-tesztjei? A válasz egyelőre nem egyértelmű, ám ez néhány neves tudóst nem akadályoz meg abban, hogy az adatok alapján kimondja: az egyik népcsoport intelligensebb, mint a másik.

Mi az intelligencia? Az, amit az intelligenciateszt mér. Bár e tudományterület kutatói már két nemzetközi konferenciát is összehívtak pusztán azzal a céllal, hogy definiálják az intelligenciát, azóta sem jutottak tovább az előbbi, a fogalmat önmagával magyarázó meghatározásnál, legfeljebb abban értenek egyet, hogy néhány dolog, például az elvont gondolkodás képessége bizonyosan része az intelligenciának. Az intelligenciatesztek mégis népszerűek, olyannyira, hogy a finn Tatu Vanhanen és a brit Richard Lynn professzorok a világ országainak intelligenciahányadosait (IQ) is táblázatba foglalták, és kimutatták, hogy az országok IQ-ja összefügg az illető nemzetgazdaságok teljesítményével. Ám a szakemberek véleménye megoszlik arról, összehasonlítható-e az eltérő kultúrákba tartozók intelligenciateszt-eredménye. A kétkedők egyike Rigó Péter, a magas IQ-jú magyarokat tömörítő Mensa HungarIQa Egyesület felügyelő pszichológusa. Mint mondja, az IQ csak a nagyjából homogén embercsoportok körében értelmezhető, mégpedig úgy, hogy előbb megállapítják a csoporton belüli mércét, és a teszt csak ez után, mondhatni a második körben értékelhető. Amikor ezeket az eredményeket grafikonon ábrázolják, kialakul a jellegzetes, a 100-as középérték körül púposodó, a fogyatékosok és a zsenik alacsony létszámánál jobbra-balra lelapuló haranggörbe. Ami az országok összehasonlítását illeti, a finn-brit tudóspáros a brit átlag-IQ-t veszi 100-nak, és azt vizsgálja, hogy a teszt hány kérdésére tudtak válaszolni az egyes országok haranggörbéjének középértékéhez tartozók, majd az ezért járó „nyers” pontszámot viszonyítja a brit átlagpolgár eredményéhez. Lynn professzor a HVG kérdésére a következő hasonlattal igyekezett megmagyarázni a lényeget: „Az egyes nemzetek tagjainak átlagos testmagasságát mérőszalaggal megmérhetjük, a szabványos méterrúd Párizsban van. Hasonlóképpen, a nemzeti IQ-kat Nagy-Britannia adatához viszonyítjuk, amit 100-nak veszünk.” Kovács Kristóf, a Cambridge-i Egyetem kísérleti pszichológia tanszékének munkatársa viszont a következőt írta: „Ha Lynn szó szerint érti, hogy ugyanolyan egyszerű a kultúrák közötti IQ-mérés, ahogy egy mérőszalagot magammal vihetek Kenyába, akkor ezzel kicsit lebecsüli bírálóit.” Márpedig utóbbiak közé tartozik e cambridge-i tanszék volt vezetője, Nicholas J. Mackintosh, az intelligenciatesztekről szóló talán legelfogadottabb tankönyv szerzője is. Elvben megkönnyítheti az összehasonlítást, hogy a vizsgált országok közül sok helyről olyan tesztek adatai álltak rendelkezésre, amelyek elvben felülemelkednek a kulturális különbségeken. A verbális tesztek elsősorban a szóbeli képességeket mérik, például a szövegértést vagy a szókincset, a nem verbális tesztek minden országban egyformák. Ez utóbbiak közül a legelterjedtebb az induktív gondolkodást mérő Raven-féle progresszív mátrixos teszt. Ezzel szemben a „kulturálisan torzított” tesztek azoknak kedveznek, akik az adott kultúrában nevelkedtek. Önmagában a nem verbális teszt sem szükségszerűen kultúrasemleges, hiszen például a fejszámolási feladatok megoldási készsége is függ az iskolázottságtól. Sőt Kovács Kristóf szerint a nem verbális teszteknek egyszersmind hátrányuk is, ami az előnyük: mivel kiküszöbölik a szóbeliséget, nem mérik az intelligencia e fontos összetevőjét. Kovács szerint tehát az IQ-adatok összehasonlítása végső soron csak a nagyjából hasonló kultúrájú régiókon belül lehetséges, világméretekben már vitatható. Sőt ez a korlát Rigó Péter példájával élve még egyik-másik országon belül is fennáll: legalább részben másképp alakulna az amerikai feketék sokat idézett, 15 pont körüli lemaradása a fehérektől, ha az Egyesült Államokban a feketék intelligenciáját nemcsak a fehérek beállítottsága szerint kidolgozott és ennek megfelelő logikai, szóbeli és számolási készségeket igénylő feladatokkal mérnék, hanem például olyanokkal is, hogy „dobolja utánam ezt a ritmust”. És bár tényként kezelhető, hogy a gyerekkorban teszttel mért intelligencia és a felnőttkori jövedelem között összefüggés van, a tyúk-tojás kérdést a Vanhanen-Lynn-féle nemzetközi IQ-GDP felmérésben ugyanolyan nehéz eldönteni, mint az Egyesült Államok fehér és fekete lakossága közötti összehasonlításban. Azért élnek-e rosszabbul, mert kevésbé intelligensek, vagy azért nem bontakozhatnak ki szellemi képességeik, mert hátrányos körülmények közé születtek? Rigó Péter szerint a korábbi felmérések tévútra vezették azokat, akik úgy következtettek, hogy az intelligencia nagyrészt genetikai adottság. A most terjedőben lévő szakmai vélemény szerint inkább fele-fele a környezeti és a genetikai hatások szerepe, de valójában a két tényezőt nem is lehet elválasztani egymástól. A pszichológus hasonlatával élve: e két tényezőt rangsorolni ugyanolyan képtelenség, mint arra válaszolni, hogy a téglalap területét elsősorban az alapja vagy a magassága határozza-e meg.