HVG 2005. szeptember 10.

A NEW ORLEANS-I HURRIKÁN

Betsytől Wilmáig

A bajok ezúttal is arra vezethetők vissza, hogy az ember beavatkozott a természetbe.

Aligha akadt olyan természeti katasztrófa, amelyet annyira részletekbe menően előre lehetett volna jelezni, mint New Orleans víz alá merülését. Az első komoly figyelmeztetés az 1965-ös Betsy hurrikán volt, amely néhány óra alatt 2 méteres vízzel árasztotta el a várost. Akkor 81 ember halt meg. Ezután alapos tudományos vizsgálatok kezdődtek, és az 1990-es évek végére már számítógépes szimulációk is kimutatták, hogy a gátak és a csatornák legfeljebb kettes erősségű hurrikánoknak képesek ellenállni. Márpedig az Egyesült Államokban használatos ötfokozatú Saffir-Simpson-skála szerint a hurrikánok egyötöde hármasnál erősebb, és ezek okozzák a károk több mint négyötödét. A hármas hurrikánokban a légmozgás óránként 180 kilométernél többet tesz meg a ciklon - eközben szintén előrehaladó - középpontja körül, az ötösök pusztító levegője pedig 250-nél is gyorsabban pörög. Az amerikai Óceán- és Atmoszférakutató Intézet, a NOAA ajánlása szerint már hármas erősségű hurrikán közeledtére ajánlatos kitelepíteni a lakókat a mélyebben fekvő part menti részekről, mégpedig idejében, mert az alacsonyabban fekvő utakat már órákkal a hurrikán magjának érkezése előtt ellepi a víz. A hármas erősségű Betsy hatására, ha megkésve is, de 1998-ban „Coast 2050” néven hosszú távú, több mint tíz évre szóló tervet dolgoztak ki, egyebek mellett a New Orleans-i gátak megerősítésére, az ártérül szolgáló mocsarak helyreállítására. Ahhoz képest, hogy a Katrina okozta károkról a biztosítótársaságok becslései immár a 100 milliárd dollárt is elérik, a projekt 14 milliárd dollár körüli költsége nem is tűnik olyan soknak. Ám a pénz túl lassan csordogált, így mindebből kevés valósult meg, nem épültek meg azok a kapuk sem, amelyekkel - mint Hollandiában, a Schelde torkolatánál - vész esetén megállíthatták volna a csak nevében tó, valójában tengeröböl Lake Pontchartrain felé száguldó tengervizet. A bajok ezúttal is arra vezethetők vissza, hogy az ember beavatkozott a természetbe. A Velencéhez hasonlóan folyódeltában alapított New Orleans több mint 300 méter vastag tőzeges lápon fekszik. A tőzeget saját súlya lassan összetömöríti ugyan, de a veszteséget ellensúlyozza, esetenként akár túl is kompenzálja a folyó által lerakott sár és iszap. Miután azonban New Orleanst gátakkal vették körül, megváltozott a helyzet. A terület általános süllyedése folytatódott, de a sok üledék már csak a gátak túloldalán rakódott le. Az 1910-ben még 6 méterrel a „tó” szintje fölött lévő gátak ma már helyenként csak 5 méternyi védelmet nyújtanak. Fokozza a bajt, hogy a gátak természetesen mindkét irányba zárnak: megakadályozzák a csapadék- és a süllyedés miatt egyre magasabban álló talajvíz távozását a városból. A végül is lapos lavórra emlékeztető New Orleansban ezért mostanáig 300 kilométernyi vízelvezető csatornát építettek, amelyeken át rendkívül erős szivattyúk pumpálták a vizet a gátakon át a „tóba”. Csakhogy a tőzeg - a benne maradó víz nyomásának csökkenése miatt - roskadni kezdett, a süllyedés még jobban felgyorsult. New Orleans az utóbbi időben évi 8 milliméterrel került lejjebb, és ma átlagosan 2 méterrel fekszik a tenger szintje alatt. Amikor tehát Katrina képében megjött az újabb legalább hármas (sőt csúcsértéke idején ötös) erősségű hurrikán, bekövetkezett, amit a szakemberek megjósoltak: az amúgy is karbantartásra szoruló gátakat több helyen áttörte a Pontchartrain-tó felkorbácsolt vize. Pedig maga a hurrikán sem volt váratlan. A NOAA adatai szerint 1995 óta megint nő a térségben a heves forgószelek száma. Nem biztos, hogy ez összefügg a sokat emlegetett globális felmelegedéssel, azzal azonban igen, hogy az óceánok felszínének hőmérséklete a globális változástól függetlenül sem állandó: egyes években lehűl, másokban felmelegszik. A hurrikánok gyakorisága korábban is harminc-negyven éves ciklusokban ingadozott, bár az abszolút rekorder évek szabálytalanul jelentkeztek. A feljegyzésekben szereplő évek közül 1933 volt a legerősebb, 21 trópusi viharral. Szerencsére nem minden vihar fejlődik tovább hurrikánná, amilyenből eddig 1969-ben számoltak a legtöbbet, 12-t. A NOAA augusztus elején aktualizált előrejelzése szerint idén az atlanti partokon rendkívül heves idényre kell felkészülni, az átlagos hat helyett 9-11 hurrikán várható. Ráadásul a meteorológusok szerint reális esélye van annak, hogy heteken belül újabb hatalmas forgószél rázza meg New Orleanst, illetve a Katrina által sújtott 320 kilométeres partszakaszt. A Coloradói Egyetem múlt pénteki előrejelzése szerint még hat nagyobb hurrikán várható az idén, ebből három hármas vagy annál nagyobb erősségű. Ha a pusztítás mértéke nem is, a hurrikánok neve előre tudható: az idén - miután Lee-t elhagyta az ereje, és Maria valószínűleg elkerüli a szárazföldet - Nate, Ophelia, Philippe, Rita, Stan folytatja a sort, tán még Wilma is eljön. Az Atlanti-óceán északi részén 1979 óta vegyítik férfinevekkel a listát, a tudományos világon akkoriban söpört végig a felismerés, hogy nem csak a nők fordíthatják föl mások életét. Az 1950-es évek elején még egyszerűen az ábécé betűivel különböztették meg az ugyanabban a térségben egymás után vagy akár párhuzamosan száguldó nagyobb forgószeleket, de a legfigyelemreméltóbb eljárást az NOAA honlapján idézett történet szerint az az ausztrál meteorológus alkalmazta, aki a 20. század elején az általa nem kedvelt politikusok nevét aggatta rájuk. Így adhatta a közvélemény tudtára, hogy egyik-másik államférfi „komoly aggodalomra ad okot” vagy éppen „céltalanul bolyong a Csendes Óceán környékén”.