| HVG 2006. április 21. | |||
| Interjú Gabriele Gaulerrel, a budapesti Goethe Intézet igazgatójával | |||
| "Imasarok nem illik egy német kultúrintézetbe" | |||
| Egyre összébb kell húznia
a nadrágszíjat a német nyelvtudást és kultúrát terjeszteni hivatott Goethe
Intézetek hálózatának, tudhatjuk meg a nemrégiben olcsóbb székházba költözött
budapesti intézet friss igazgatójától, a 45 esztendős Gabriele Gaulertől. HVG: Budapest előtt a legutóbbi külföldi állomáshelye Peking volt, így nyilván személyesen is meggyőződött arról, milyen sört főznek a kínaiak. Ízlett?
G. G.: Egészen olyan, mint odahaza. A magyarázat: a német flotta 1904-ben szállt partra Kelet-Kínában, megszállta azt a területet, amelynek Csingtao a központja, és ez 1914-ig német gyarmat volt. Ebben az évtizedben építették a németek azt a nagy sörfőzdét, amely ma is ugyanabban az épületben működik. A város sok része még mindig úgy néz ki, mint egy német város utcái. Büszkébbek vagyunk persze arra, ha békésebben visszük el valahová a német kultúrát. Afganisztánban például még jóval a Goethe Intézetek alapítása előtt, a német császárság idején két német iskola is létesült. Az egyik, a fiúiskola, még most is üzemel, még a tálibok uralma idején is folyamatos volt benne a német oktatás. HVG: E rokonszenv okán kerülhetett a 2001-es nemzetközi afgán békekonferencia a Rajna partjára. Vajon a kulturális kapcsolatok ápolása mindig ilyen látványos eredményt hoz a politikában, s így közvetetten a gazdaságban is? G. G.: Volt egy külügyminiszterünk 1992-től 1998-ig, Klaus Kinkel. Ő jelentette ki, hogy aki németül beszél, az német árut vásárol. És ez persze manapság is sok német külpolitikus fejében megfordul. A Goethe Intézetnél mégsem aszerint szervezzük a programokat, hogy mihez fűződnek gazdasági érdekeink. Az intézet munkájának egyik fő elve, hogy nem rövid távú hatásokra törekszünk. A másik, hogy helyi partnerekkel cselekszünk, ez a biztosítéka annak, hogy a dolgok önálló életre kelnek az adott országban. HVG: A budapesti Goethe Intézet a minap az Andrássy útról átköltözött az inkább a fiatalok által kedvelt kocsmáiról híres ferencvárosi Ráday utcába. Pénzügyi okokból váltottak székházat? G. G.: Mondjuk úgy, a döntő ok a spórolás volt. Prágai regionális központunk nem fogadta el, hogy egész Közép-Európában a budapesti épületért fizettük a legmagasabb bérleti díjat. Másrészt örülök, hogy most itt vagyunk, nem szívesen költöztem volna a régi házba. Az Andrássy út elsőrangú cím ugyan, de nagyon megváltozott a hangulata. Nézze csak meg, milyen üzletek, éttermek nyíltak a közelében, úgy tudom, még a balettintézetet is szállodává építik át. Az egész környék túlságosan is elegáns negyeddé vált. A Goethe Intézet nem való oda. HVG: A minap látott napvilágot az az Eurobarometer-felmérés, amely szerint az EU tagállamai közül Csehországon kívül csak Magyarországon beszélik többen idegen nyelvként a németet, mint az angolt, ám a különbség csak egy paraszthajszálnyi. Mit gondol, meddig sikerülhet megtartani ezt az előnyt? G. G.: Azt hiszem, már tíz év múlva másképp néz majd ki ez a statisztika. A fiatalabbak itt is az angolt tanulják első idegen nyelvként. Egész Európában az angol az első idegen nyelv, ennek így is kell lennie, így tudunk kommunikálni egymással. Nem lenne reális, ha mi, németek elsőségre törekednénk. De természetesen szeretnénk megőrizni erős pozícióinkat: 540 ezren tanulnak németül a magyarországi iskolákban, arányában annyian, mint szinte sehol másutt Európában. HVG: Jó néhány magyar művész - elsősorban írók, mint például a Nobel-díjas Kertész Imre - Németország közvetítésével lettek nemzetközileg ismertek. Vajon a német kultúrpolitika tudatos eleme, hogy a kis nemzetek fiait és lányait meghívják és befuttatják? G. G.: Nem hinném, hogy ez szándékos. Az a benyomásom, hogy míg a lengyel vagy a cseh értelmiségiek visszafogottabban reagálnak a német ajánlatokra, a magyarok szívesebben fogadják az ösztöndíjakat és támogatásokat. HVG: Ami érthető, hiszen történelmi okoknál fogva a lengyelek és a csehek kevésbé kedvelik a németeket. De érzékel-e olyan előítéleteket, amelyek a második világháborús vagy más események kapcsán a magyar-német kapcsolatokat terhelnék? G. G.: A magyarok mintha elhárítanák maguktól, hogy szembenézzenek az utóbbi száz év történelmével. Ha mégis beszélnek róla, nagyon óvatosan csak a felszínt kapirgálják. Szeretném megtudni, mi az oka ennek. Talán a mentalitással függ össze. HVG: Miközben a budapesti Goethe Intézet olcsóbb helyre költözött, Koppenhágában kis híján bezárták a társintézményt, s nem kizárt, hogy Nyugat-Európa több városában is lehúzzák majd a rolót. Túlméretezettnek tekinti a berlini külügyminisztérium a második világháború után alapított, napjainkban világszerte háromezer embert foglalkoztató Goethe Intézetet? G. G.: Franciaországban, Olaszországban még mindig 6-7 városban van intézetünk, pedig már régen teljesült az alapításkori feladat: a háború utáni megbékélés előmozdítása. Oroszországban viszont csak Moszkvában és Szentpéterváron vagyunk jelen, miközben országszerte nem kevesebb mint négymillió fiatal tanul németül az iskolában. Világos persze, hogy a gazdasági érdekek is számítanak. Közben Európában egyre inkább együttműködünk más nagy kultúrintézetekkel: Stockholmban két éve közös házunk van a spanyol Instituto Cervantesszel, Kijevben pedig a British Councillal. HVG: Akkor nyilván azt is látják, mit csinálnak másképp a spanyolok vagy a britek. G. G.: A spanyolok, akiknek körülbelül ötven intézetük van, csak most mennek Ázsiába, amit a külföldön 128 házat fenntartó Goethe Intézet már több mint 20 éve megtett. A britek mindig mindenhol ott voltak, de másképp súlyoznak. Prágában például tíz százalékra csökkentették a kulturális programok arányát, és inkább a nyelvoktatásra koncentrálnak. Úgy látják: a cseheknek nincs már szükségük rájuk a kulturális cseréhez, ezt maguk intézik brit partnereikkel. Kendőzetlenül kimondják: „mi most pénzt akarunk keresni Csehországban, a mi bizniszünk az, hogy nyelvet oktatunk és eladjuk a nyelvvizsgáinkat". HVG: S míg a britek imigyen bizniszelnek, önök nagyvonalúan a német adófizetők pénzéből valósítják meg programjaikat? G. G.: Nem egészen. Három éve előírta a külügyminisztérium, hogy nyelvoktatásunknak világszerte nullszaldósnak kell lennie, ezen belül Európában semmiféle szubvencióról nem lehet szó. Ha tehát indítunk egy felsőfokú nyelvtanfolyamot, legalább két-három kezdő kurzust is kell kínálnunk, hogy ezek ellensúlyozzák a ráfizetést. Tulajdonképpen hasonlóan működik ez a briteknél is, akik az Európában szerzett profittal a világ más részein pótolják ki a veszteségeiket. A franciáknál viszont, ahol minden köztársasági elnök minimum egy múzeumot építtet magának, a kultúra olyan rendkívüli fontossággal bír, hogy a takarékosságnak még nyoma sem érzékelhető. Mivel a költségvetési pénzek sehol sem elegendőek, abban mindhárman egyformák vagyunk, hogy szponzorokat keresünk, de az ilyen pénzek aránya a Goethe Intézetnél még nagyon csekély. HVG: Ha már a külügyminisztériumot említette: csak pénzt kapnak onnan - világszerte évi 255 millió eurós költségvetésük kétharmadát -, vagy megrendeléseket is? G. G.: Nagyon büszkék vagyunk politikai függetlenségünkre. Saját koncepciónk alapján dolgozunk, igaz, ezt évente egyeztetnünk kell a külüggyel. HVG: Az ilyen egyeztetésekkor a külügyesek megmondják-e, hogy itt vagy ott intézetet kellene nyitniuk, esetleg a nyelvtanfolyamokon bizonyos témákkal foglalkozniuk? G. G.: Erős véleménykülönbségek ritkán fordulnak elő közöttünk. HVG: Változik-e a missziójuk manapság, amikor a világpolitikai feszültségek kulturális mezben jelentkeznek, mint például a fejkendő- vagy a karikatúravitában? G. G.: Nyilvánvalóan. A Goethe Intézet az utóbbi években igen erős jelenlétet épített ki az észak-afrikai-közel-keleti régióban. Ehhez a külügytől külön pénzt kapunk, amit „iszlám keretnek" hívunk. HVG: Nagyobb feszültségekkel jár-e a munkájuk ott, mint Európában vagy a Távol-Keleten? G. G.: Nemrégiben, amikor müncheni központunkból felügyeltem a Goethe Intézetek nyelvoktatási tevékenységét, Kairóba utaztam, ahol a nyelvi részleg vezetője a következő problémával szembesített: tanáraink - akik egyiptomiak, szinte kizárólag nők, és fejkendőben járkálnak - elkülönített imasarkot akarnak az intézetben. Mit tegyünk? Később megtudtam, hogy a dzsakartai intézetünkben már van ilyesmi. Pedig én azt mondanám: úgy öltöztök, ahogyan akartok, a szünetben kimehettek imádkozni, de azt hiszem, az imasarok nem illik egy német kultúrintézetbe. A tolerancia, az együttműködés, még a vita is rendben van. De valahol meg kell húzni a határt, hiszen mi bárhol a világon Németországot képviseljük. HVG: De hát ha Németországban épülhetnek mecsetek, miért ne lehetne imasarok egy kairói „német felségterületen" is? G. G.: Hadd fordítsam meg a kérdést: ha nálunk létezne iszlám kultúrintézet, ott feltehetőleg eleve nem is alkalmaznának keresztény tanárokat, és feszületet sem látnánk a falon. |