HELSINKI -- ,,Azt írja meg, hogy a finnek nem akarnak emlékezni” - búcsúzott a HVG tudósítójától Kimmo Sasi konzervatív parlamenti képviselő. Pedig lenne mit felmelegíteni a finnlandizációról (lásd Egyedi modell című írásunkat), a második világháború vége és a Szovjetunió összeomlása közötti, erős szovjet befolyás alatt töltött évtizedekről. Néhány történész becslése szerint csak Helsinkiben 120-150 szovjet ügynök ténykedett, és ha igaz, hogy mindegyikük tíz-húsz befolyásos finnel tartotta a kapcsolatot, akkor a közéleti elit jelentős része valamilyen módon Moszkva befolyása alatt állt. Ezeket a finneket „házi orosznak” becézték akkoriban, amikor még magának Urho Kekkonennek, az 1956-tól 1981-ig regnáló elnöknek is legalább két „bizalmasa” volt a szovjet nagykövetségről - idézte fel a HVG-nek Seppo Hentilä, a Helsinki Egyetem politikatörténet-professzora.
Ha keményen fogalmaznánk, a szovjet titkosszolgálatnak vagy legalábbis diplomatáknak információkat kiszivárogtató finnek egy része hazaáruló volt - mondja Hentilä. De Finnországban nem szokás ilyen keményen fogalmazni. Már csak azért sem, mert a történészeknek nincsenek még bizonyítékaik. A finn titkosszolgálat tudott ugyan a találkozók tényéről, de hogy zárt ajtók mögött mi hangzott el, netán kerültek-e titkos dokumentumok szovjet kézbe, azt csak akkor lehetne megtudni, ha a finn kutatók bebocsátást nyernének a moszkvai irattárakba. Csakhogy az 1960 utáni iratokat egyelőre elzárják előlük - panaszolja a kutató. A múlt hónapban a finn rendőrség egykori dossziéi alapján megjelent ugyan egy könyv azokról, akik kapcsolatban álltak a szovjet, netán NDK-beli összekötőkkel, de ebből nemhogy ügynöktevékenységre nem lehet következtetni - jegyzi meg Sasi -, de még arra sem, kinek mennyire komoly volt a szerepe.

De más okai is vannak annak, miért nem vetül több fény a Moszkva árnyékában töltött évtizedekre. Például az, hogy Hentilä szerint a 60 év fölötti, ma is befolyásos politikusgeneráció tagjai nagyjából három évtizede különféle kormánytisztségekben váltogatják egymást, és e tekintetben az 1990-es évek elején nem történt rendszerváltás. Igaz, ilyesminek ott azért sem érezhették szükségét, mivel Finnországban mindvégig működött a többpárti parlamenti demokrácia, lendületesen fejlődött a piacgazdaság, és szép csendben megszilárdult a skandináv jóléti állam. Csupa olyan dolog, ami ugyancsak nem teszi kézenfekvővé a finnlandizált korszak sommás elítélését.
Kisebb személycserék mindazonáltal történtek, de ez - Jukka Relander, a Helsinki Egyetem történésze szerint - legföljebb „csendes forradalom” volt. Ez leginkább olyasmiket jelentett, hogy a már idézett konzervatív Kimmo Sasi 1991-ben a parányi pártellenzékből a frakcióvezetői posztra léphetett. Sasi és néhány társa az 1970-es évek elején még azért került ki a finn politika fő áramlataiból, mert egy olyan elemzést próbáltak terjeszteni, amely a finnek legközelebbi testvérnépét támogatva az észt szovjetköztársaság nevelési politikáját bírálta. Ebbéli próbálkozásukat azonban már a konzervatívok ifjúsági tagozatának vezetője leállította. Óvatossága indokoltnak volt mondható, elvégre 1961-ben még a miniszterelnök is belebukott abba, hogy a szomszédos Svédországban beszédet mondott egy észt menekültszervezetnél.
Sasi ma sem büszkélkedik azzal, hogy társaival együtt hős lett volna. Ellenzékieskedésük például odáig terjedt, hogy - mivel sem a Szovjetuniót, sem a szocializmust nem volt szabad bírálni - a falat építő NDK példáján próbálták bemutatni - különösebb visszhang nélkül - az emberijog-sértéseket. Maga a konzervatív párt az 1970-es évek elején elhatározta, hogy nem bírálja nyíltan a Szovjetuniót - így is 1987-ig tartott, amíg a koalíciókat összekovácsoló Mauno Koivisto államfő méltónak találta őket arra, hogy bekerüljenek a kormányba. Mint Hentilä professzor felidézi, amióta 1958-ban Moszkva megakadályozta egy általa veszélyesnek tartott finn kormány megalakítását, Kekkonen elnök csak olyan minisztereket nevezett ki, akiket a Kremlben is elfogadtak.
Ebben a politikai színjátékban Relander szavai szerint Kekkonen játszotta a hős és a gonosz szerepét egyaránt. Magyar szemmel akár a kádári taktikázások emlékét is idézheti a kép, amelyet Pekka Visuri, a hidegháborús biztonságpolitika szakértője, a Helsinki Nemzetvédelmi Akadémia docense fest az általa tanulmányozott levéltári iratok alapján. A nyilvánosság előtt Kekkonen minduntalan hangsúlyozta, mennyire erős a finn-szovjet barátság. Zárt ajtók mögött azonban igyekezett védeni a finn nemzeti érdekeket, tágította a finn gazdaság mozgásterét, míg végül a hidegháború idején Finnország lett szinte az egyetlen európai állam, amelynek a kontinens mindegyik országával volt szabad kereskedelmi megállapodása. Kekkonen ugyanakkor visszautasította, hogy közös hadgyakorlatokat tartsanak a szovjetekkel. Harckocsit, repülőgépet, hadianyagot vásároltak tőlük, de katonai szakértőket nem engedtek be - sorolja Visuri, miközben elismeri, Finnországban máig sem zárult le a vita, vajon Kekkonen túl óvatos vagy éppen hiperrealista volt-e.

Piac Helsinki belvárosában

E realitások közé tartozott, hogy Moszkva időnként felemlegette az 1946-os barátsági szerződést, amely szerint ha Finnország semlegessége veszélybe kerül, a szovjet hadsereg finn területen is segíthet megvédeni. Közös ellenségként Németország néven is volt nevezve a szerződésben, és Moszkvában állítólag főképp akkor éreztek ellenállhatatlan vágyat az ígéretek betartására, amikor a Keleti-tengeren NSZK-dán közös hadgyakorlatokat tartottak. Hogy valóban fenyegette-e Finnországot bármilyen szovjet támadás, pontosabban segítségnyújtás, arra a HVG által megkérdezett finn történészek ma sem tudnak egyértelmű választ adni, de azt többé-kevésbé tényként kezelik, hogy ez az aggodalom rányomta bélyegét a finnek viselkedésére. Jukka Relander nem történészi kutatásai, hanem gyermekkori emlékei alapján idézi fel az „1956 Magyarország, 1968 Csehszlovákia, 1980 Lengyelország, 19?? Finnország” falfirkát. Állítólag arra is voltak tervek, hogy a finn hadsereg ellenálljon, de „ha valami titkos Finnországban, akkor a finn katonai levéltárban ezek a dokumentumok azok” - árulja el Hentilä. A professzor csak annyit tud, hogy öreg tábornokok néhány konyak után emlegetni szokták a „K-térképeket”, és ő úgy értelmezte e célzásokat, hogy a katonák adott esetben szembeszálltak volna a kéretlen segítséggel.
Helsinkiben óvatosak voltak még a gyengülő Szovjetunió végnapjaiban is. Kekkonen utódát, Koivisto elnököt utólag azért bírálják, mert - az észtekhez fűződő rokonság ellenére - nem támogatta a balti köztársaságok függetlenné válását. Utóbb Koivisto is elismerte, hogy ebben nem volt elég határozott, bár védekezésként hozzátette: attól tartott, ha megnehezíti Gorbacsov helyzetét, akkor keményvonalas vezetők kerülnek a helyébe. A finnlandizáció kifejezés egyébként a Szovjetunió összeomlása óta eltelt másfél évtized során sem kopott ki a finn közéleti nyelvből. Néhány hete, amikor Putyin orosz elnököt a finn házigazdák meghívták Lahtiba az EU-csúcsra, egyes kommentátorok azonmód finnlandizációnak minősítették, hogy a csecsenföldi harcok és Anna Politkovszkaja újságírónő meggyilkolása ellenére mégis barátkoznak az oroszokkal. De úgy látszik, a finnlandizálás univerzális politikai szitokszó lett, hiszen a tévében e kifejezéssel illették azt is, hogy Finnország és az EU továbbra is ki van szolgáltatva az orosz földgázszállításoknak. Sőt amikor vita folyik arról, hogy semlegességét feladva Finnország csatlakozzon-e a NATO-hoz, mindkét tábor a másikat minősíti a finnlandizáció rabjának. A Nyugat-barátokat azért, mert már megint külső erőknek készülnek alávetni az országot, az ellentábort pedig azért, mert még mindig ugyanazt tartják ellenségnek, mint amit annak idején Moszkva.