A szóváltás 1983-ban zajlott Steve Jobs, az Apple és Bill Gates, a Microsoft főnöke között - legalábbis ezt állítja egy informatikai sztorikat gyűjtő weboldalon Andy Hertzfeld, az Apple Macintosh operációs rendszer egyik fő fejlesztője. A nézeteltérés később a bíróságon folytatódott, ez volt a számítástechnika történetének addigi legnagyobb és azóta is jelentősnek számító pere. Tárgya az a grafikus felhasználói felület volt, amelynek újdonságai, a képernyőn megjelenő ablakok a személyi számítógépek piacán időközben szinte egyeduralkodóvá váló Windowsnak lettek a névadói. A fejlesztésben a nyolcvanas évek elején még az Apple informatikusai jártak előbbre, mégis segítséget kértek a Microsoft gárdájától a - Jef Raskin programozó kedvenc almafajtájáról elnevezett - Macintosh, röviden Mac operációs rendszer fejlesztéséhez. Jobs sejtette, hogy Gates szívesen lekoppintaná jobb ötleteiket, ezért a szerződésben kikötötte, hogy a Microsoft csak egyéves késéssel dobhat piacra olyan, személyi számítógépre készült szoftvert, amely az Apple által meghonosított ablakokkal és egérrel működik. Jobs aggodalma nem volt megalapozatlan: a Microsoft által delegált fejlesztő, Neil Konzen feltűnő, a feladatán jócskán túlmenő érdeklődést tanúsított a Macintosh műhelytitkai iránt, így nem csoda, hogy a Microsoft 1983 novemberében - amikor úgy érezte, már megteheti - bejelentette a Windows érkezését.
A Microsoft dolgát az Apple hibás üzleti számítása is megkönnyítette. 1981-ben úgy kötöttek szerződést, hogy egy évvel későbbre tervezték a Mac megjelenését, így a Microsoftot csak 1983 őszéig kötötte a titoktartás. Mivel a Windows első változata csak 1985-ben került piacra, és mert a Microsoft által kidolgozott alkalmazásokra még mindig szükség volt a Macintoshhoz, no meg azért is, mert Jobs és társai a Windows 1.0 változatát nem tartották saját szoftverükhöz foghatóan elegánsnak, így komoly vetélytársnak, csak 1988-ban vitték perre a dolgot: akkor, amikor a Windows - alapos átfazonírozás után - már sikeressé kezdett válni. A négy éven át tartó szerzői jogi csatározást azonban elvesztette az Apple, és a későbbi fellebbezésekkel sem jutott semmire. Már csak azért sem, mert a Windows 1.0-ás változatához éppen ők adták el a Microsoftnak a grafikus felület bizonyos elemeinek licencét. A bíróság úgy döntött, hogy az Apple az általa felsorolt 189 grafikus elem közül 179-et az említett licenccel átengedett a Microsoftnak, a többi pedig más okból nem védhető le.
Bill Gatesnek annyiban kétségkívül igaza lehetett a bevezetésül idézett veszekedésben, hogy a Mac fejlesztői is bőven merítettek az akkoriban korszerűnek számító Xerox komputerek, az Alto és a Star eszköztárából. Nem véletlen, hogy az Apple-Microsoft perbe egy ponton a Xerox is bekapcsolódott, ám keresete, amely szerint bármely grafikus felhasználói felület szerzői joga eleve az övé, formai okokból megbukott. Pedig tényleg az általa 1973-tól gyártott, hűtőszekrény méretű Alto volt az első olyan számítógép, amely a korábbi, kizárólag szöveges parancsokkal operáló módit meghaladva már grafikus felhasználói felülettel állt használói rendelkezésére, s ezen jelent meg először a képernyőn lévő munkafelület metaforikus megfelelőjeként az „asztal”.
 |
| Az első egér |
Az egér is annak köszönheti születését, hogy Engelbart (majdnem 50 számítástechnikai szabadalom birtokosa) az 1960-as években hálózatba igyekezett kötni az akkori - még korántsem személyi, hanem leginkább tudományos célokat szolgáló, mai szemmel nézve nagy és lassú - számítógépeket. Mivel már akkor is gondoltak a majdani video-távkonferenciák lehetőségére, nem tartották elégségesnek az egymástól távoli felhasználók érintkezéséhez a szöveges parancsok bepötyögését. A képernyőn végezhető műveletek vezérléséhez különféle tekerős, húzogatós, mutogatós eszközökkel próbálkoztak, végül az egér - eredetileg kétkerekű, kábelfarkincájú fadobozka - bizonyult nyerőnek. Akkoriban még az Egyesült Államokban sem lehetett szofvert szabadalmaztatni, így - Jobs és Gates későbbi örömére - az Engelbart-féle ablakok a tudás közös fájának gyümölcsei lettek, de az egeret 1970-ben a feltaláló igenis szabadalmaztatta, „X-Y helyzetjelző képernyős rendszerekhez” néven. Ez forradalmi újdonságnak számított ahhoz képest, hogy nem sokkal korábban még a legtöbb számítógép-használó nem tudott közvetlenül kapcsolatba lépni a komputerrel: az adatokat lyukkártyán táplálták be, és a gép válaszai nyomtatott papírszalagokon érkeztek. Az első egeres számítógép a már említett Xerox Star volt, amely 1981-ben jelent meg a boltokban 16 ezer dolláros áron.
Az „asztalra” a Xerox nyomdokaiban haladó Apple tett rá sok mindent a ma már természetesnek tűnő tartozékokból. Az Apple újítása volt, hogy az ablakokat nem kellett beszorítani egymás mellé, hanem el is takarhatták egymást. A Macintosh Finder („megtaláló”) nevű fájlkezelő - amely kettős kattintással nyitotta meg, illetve egérmutatóval helyezte át a fájlokat - megelőzte a Windows Intézőjét, és az Apple honosította meg azt is, hogy a dokumentumok mappákban találhatók, s ha rájuk klikkel a felhasználó, úgy jelennek meg, mint amikor egy kézzel fogható dossziéból kiveszünk egy iratot. A legördülő menü és a szemeteskuka képében megjelenő lomtár is a Macintosh révén vált népszerűvé. Szintén a Macintoshban jelent meg - például a hangerő vagy az egérmutató sebességének beállítására - az első grafikus vezérlőpult, amely a billentyűleütés sebességének skáláját teknőssel és nyúllal tette szemléletessé.
 |
| Asztal a régi Mac-en |
Ha már az állatoknál tartunk: a kukac kezdettől fogva elválaszthatatlan az e-mailtől. Ray Tomlinson volt az első számítástechnikus, aki drótpostát küldött egy másik számítógépre, mégpedig 1971 végén. Az már akkor is szokásban volt, hogy az - akkoriban nagy és költséges - intézeti számítógépek felhasználói fájlokat helyeztek el egymás virtuális levelesládáiban. Eleinte egy közös könyvtárban, „Tomnak” vagy „Johnnak”, illetve hasonló címeken rögzítettek fájlokat, melyek közül mindenki kikereshette a magáét. A később megjelent ősmailprogram már képes volt a felhasználók saját fájljaiba kiosztani a nekik címzett feljegyzéseket. Ahhoz viszont, hogy más gépekre is lehessen üzenni, valahogyan jelezni kellett, hogy a címzett hol található. Tomlinsonnak - az 1969-től létező internetelőd Arpanet hálózat egyik fejlesztőjének - saját bevallása szerint 30-40 másodpercig tartott, amíg a billentyűzeten rábökött az Amerikában akkoriban a P betű mellett árválkodó @ jelre, amelyet régebben főképp a kereskedelemben, az egységárak megjelölésére használtak (valahogy így: 10 pár zokni @ 2 dollár). Tomlinson azért találta alkalmasnak az új szerepre, mert ez a jel biztosan nem fordul elő sem az emberek, sem a számítógépek nevében, így alkalmas annak megjelölésére, hol végződik a címzett neve, és hol kezdődik gépének megjelölése. Kapóra jött, hogy a kukac (más nyelveken göngyölt hering, kapaszkodó majom, ormány, rétes, csiga...) egyik angol jelentése az „at” (azaz -nál, -nél), vagyis a cím tényleg olvasható a „valaki valahol” formában.
Az e-mailezés technikai részleteit a későbbiekben tisztázták. A jogi helyzet tisztázására a tekintélyes amerikai egyetem, a Massachusetts Institute of Technology néhány aggályoskodó professzora személyesen kereste fel a levéltovábbítás monopóliumával felruházott posta vezetőit, majd azzal a megnyugtató hírrel tért vissza, hogy bár levélről (mail) van szó, a posta nem fogja megkövetelni, hogy minden egyes e-mail küldésekor érvénytelenítsenek egy-egy bélyeget.