„Történelmi múltját tekintve a nemzet csodálatos módon a volán mögött jutott egységre” - írja a magyarokról egy német megfigyelő. Az európai autóvezetési stílusokról szóló sorozatában a Süddeutsche Zeitung szeptember elején jutott el Magyarországig. A tudósító kissé szubjektív megítélése szerint „a magyarok legtöbbje úgy vezeti járművét, ahogy egykoron a hunok irányították pusztai lovaikat: rettentő sebesen, fürge és kiszámíthatatlan fordulókkal és kanyarokkal, tekintet nélkül arra, hogy mi kerülhet valahol az útjukba. Vannak pillanatok, amikor milliónyi patkó dobogását véljük hallani.”
Megkapja a maga ironikus megjegyzéseit a sorozat korábbi darabjaiban az angol is, amelyik „gentleman és lovag - csak éppen akkor nem, ha autóba ül. (...) Ha befordul a sarkon, az erősebbik magabiztosságával teszi ezt - ügyeljen az átkelni készülő gyalogos arra, hová lép.” Ám a lap szerint a bécsiek is pusztán a törvény újabban drákói szigora előtt meghajolva engedik át a gyalogost a zebrán, s ezt is a jótevő pózában tetszelegve teszik.
Az európai szabályozás központjába akkreditált kolléga így összegezte brüsszeli tapasztalatait: „Alig akad közlekedési szabály, amelyen át ne lépnének az egyén szabadsága nevében. Az erőteljes antietatizmus persze érthető is egy olyan népnél, amely évszázadokon át spanyol, francia és németalföldi iga alatt szenvedett.” A helyzetet csak rontja az európai intézmények jelenléte: „Brüsszel az autóvezetői művészetek olvasztótégelye, de aki azt remélné, hogy jó a jóhoz adódik hozzá, az sosem hajtott be csúcsidőben a Place Meyser körforgalmának örvényébe.”
Bezzeg az olaszok! Igaz, velük is megeshet, hogy visszafelé hajtanak az egyirányú utcában, de akkor tudják, mit tesznek, és ők térnek ki. „Az olaszok a közúti forgalomban szinte mindenre fel vannak készülve - ezért vezetnek jól. Számítanak rá, hogy az előttük haladó váratlanul fékez vagy irányjelzés nélkül befordul, ennek megfelelően képesek fékezni vagy kitérni.”
Stresszmentes viszont az autózás Svédországban. Az ország déli része a máshol lakók szemében arról hírhedt, hogy ott sűrű a forgalom. Értsd: előfordulhat, hogy az út során más autókkal találkozunk. De ahol kevésbé magányosak az autósok, ott sem előzgetnek, nem dudálnak. A megengedett sebességet felső határnak tekintik, inkább lassabban mennek. Igaz, túllépés esetén már az első plusz kilométer/óra is büntetendő, és nincs is pardon: amikor rászolgált, még XVI. Károly Gusztáv királynak is be kellett fizetnie a gyorshajtás miatt kirótt büntetését.
A müncheni lap ironikusan bár, de létező kulturális különbségekre tapint rá. Erről tanúskodik az európai közúti közlekedés kockázatainak társadalmi mintáit immár harmadszor felmérő vizsgálat - angol rövidítésével: a SARTRE. A kérdőívek alapján kiderült például, hogy saját bevallásuk szerint a britek, az írek és az észtek szinte mindig megállnak a zebra előtt, a ciprusiak és a spanyolok közül ellenben „nagyon kevesen” nyilatkoztak így. Kiviláglott, hogy a veszélyes előzés a szlovákokra, csehekre, görögökre és ciprusiakra jellemző, a lengyelek és a finnek ritkán hajtanak át a sárgán, Görögországban és Cipruson bocsánatos bűn a csekély követési távolság. A gyorshajtás iránti szenvedélyüket leginkább a lengyelek, a szlovákok, a németek és - az idézett tudósításra rácáfolva - a svédek vallották be.
Ami a szabálykövetőnek csak nagy jóindulattal nevezhető magyar attitűdöt illeti, Gábor Miklós, a Közlekedéstudományi Intézet tudományos munkatársa ott is keresi a magyarázatot, hogy a vasfüggöny két oldalán eltérő viszonyok uralkodtak, amikor a motorizáció tömegessé vált. Míg odaát a mobilitás alapvető jog volt, idehaza évtizedekre szinte megszűnt a magánautózás, a pályaalkalmasságot és részben a szabályokat és elsősorban az állami autók vezetéséhez szabták. A nyolcvanas évek óta pedig sikk megszegni a pártállami időkből örökölt regulákat. A közlekedésbiztonsági kutató szerint napjainkban az sem segíti elő a szabálykövetést, hogy a rendőrség időnként nem társadalmilag általánosan elfogadott elveket véd, és ezt az autósok felesleges packázásnak tartják.
Az Észak- és Dél-Európa közötti kulturális különbségek példái közé tartozik, hogy saját bevallásuk szerint a skandinávok vezetés előtt ritkábban isznak, de akkor töményet és sokat, míg a borivó mediterrán országokban az enyhe ittasság nem okoz kirívó gondokat. Az úthálózat elmaradottsága is szerepet játszhat. Gábor Miklós szubjektív példaként a román vagy ukrán viszonyokra hivatkozik. „Bukdácsoljanak mások lassabban, nekem nincs időm megvárni, amíg megjavul az infrastruktúra, én most akarok előbbre jutni” - gondolhatják sokan, amikor magyar szemmel nézve is hajmeresztő előzésekbe fognak. Bajokhoz vezethet az is, ha a később motorizálódott országokban a sofőrök jobban hisznek az autójuk felszereltségét ecsetelő reklámoknak, ezért könnyebben ringatják magukat hamis biztonságba - ragad ki további szempontot a kutató.