HVG, 2008. július 5.

ÖRÖKSÉGFELÉLŐ MOZGALOM

Ne hagyd rá!

Elköltik gyerekeik örökségét az idősödő emberek több fejlett országban, de nem pusztán önzésből, hanem anyagi kényszer hatására is.

Az élet akkor kezdődik, amikor kiröpültek a gyerekek, és kimúlt a kutya – ehhez a régi falvédőbölcsességhez tartják magukat az Egyesült Államokból származó SKI-mozgalom hívei. Az angol rövidítésnek csak közvetve van köze a síeléshez. Jelentése: Spending the Kids' Inheritance, ami annyit tesz, hogy nem örökül hagyják gyermekeikre, hanem magukra költik vagyonukat a brit, amerikai, kanadai, ausztrál vagy új-zélandi időskorúak. Drága motorokkal, veteránautókkal túráznak, világ körüli utakat tesznek, hiszen sok fejlett országban a háború után született nemzedék minden eddiginél tehetősebb és egészségesebb. Viccnek szánták eleinte az örökifjú amerikai öregek, hogy hatalmas autóikra matricát ragasztottak: „Azért utazunk, hogy elköltsük gyerekeink örökségét.” Később aztán klubokba szerveződtek, és az is kiderült, hogy nem pusztán a kalandvágy hajtja őket, hanem józan pénzügyi megfontolások is. Brit lapok tanácsadó cikkei például nem győzik emlegetni, hogy 300 ezer angol font fölött a hagyaték adóköteles, és ha nagyobb értékekről van szó, az adóhivatal 40 százalékra teszi rá a kezét. Jobb tehát idejében elkölteni vagy szétosztogatni. Nem kevésbé hatásos ösztönző, hogy akinek a vagyona meghaladja a 21 500 fontot, annak a társadalombiztosítás nem fizeti az öregkori ápolását, legalábbis amíg olyan beteg nem lesz, hogy folyamatos orvosi ellátásra szorul. A gondozásra, netán az idősek otthonába költözésre fordítandó pénzt sokan a házuk eladásából teremtik elő, ilyenkor is fuccs az örökségnek. A Times tavaly idézett egy felmérést, amely szerint az 50 év felettiek kezében van a brit vagyon háromnegyede. Igaz, ha ennek egy része nem alakul át örökséggé, az még nem jelenti feltétlenül azt, hogy kisemmizik az utódokat. A nyugdíjas vagy a visszavonuláshoz közelítő, tehetős szülők többsége már befektetett a gyermekek jövőjébe. Okkal hivatkozik arra, hogy az utódok nem szorulnak rá az örökségre, ha jó magániskolákba járatták őket, ha támogatást kaptak első lakásukhoz, és már biztos pályára kerültek. Igaz, abban már némi pózolás is van, hogy a magyar kábeltévénézők által is ismert angol szakácskönyvíró, az örökhagyástól egyébként feltehetőleg sok évtizednyi távolságra lévő Nigella Lawson pár hónapja kijelentette: egy pennyt sem hagy gyermekeire. Merthogy tönkreteszi az embert, ha nem maga keresi meg a pénzét. A tanulságot aligha a saját életéből vonta le a híresség, aki a Thatcher-kormány pénzügyminiszterének leányaként, anyai ágon pedig egy nagy étteremhálózat potenciális örököseként még milliomos férjet is talált magának – igaz, a főzőcskével keresett saját vagyonát is 15 millió fontra becsülik. Mindenesetre azoknak a briteknek, akiknek a kezében örökségnek mondható vagyon gyűlt össze, a kétharmada már három éve úgy nyilatkozott egy felmérésben, hogy a saját életét szeretné élvezni, és nem tervezi, hogy örökséget hagy. Ma már utazási irodák és internetes oldalak sora szolgálja ki az 50 fölöttieket, Angliában például a Saga, amely tengeri luxusutaktól lakókocsi-kölcsönzésen át életmód-tanácsadásig mindenfélével foglalkozik. Olyannyira, hogy a korosodó, de jól élő polgárokat Saga-nemzedék néven is emlegetik. Az örökség pénzre váltásához brit pénzintézetek egyre több olyan konstrukciót kínálnak, amely jelzálog fejében folyósít kényelmes életjáradékot az élet hosszú alkonyának élvezetéhez. Az isten háta mögötti helyekben bővelkedő Ausztráliában az All Terrain Warriors (körülbelül: terepjáró harcosok) cég 200–500 ezer ausztrál dollárért kínál luxuslakókocsikat az „ősz nomádoknak”. Az ausztrál Ulysses motorosklub 40 év alatti tagokat föl sem vesz, és az 50-nél fiatalabbak csak „junior” tagkönyvet kapnak. Nagy-Britanniában évi egymilliárd fontra becsülik azoknak az ügynökségeknek az üzletét, amelyek egyéves külföldi utakat szerveznek a nyugdíjkorhatár közelében lévőknek – akár időtöltésből, akár azért, hogy önkéntesként, tanárként mást csináljanak, mint dolgos otthoni hétköznapjaikon. Vásárlásaik révén az előrehaladott korúak a gazdasági növekedés motorjai lehetnek. Legalábbis erre utal annak a tanulmánynak a címe, amelyet tavaly rendelt meg a német család- és idősügyi minisztérium. Az 50 év fölöttiek már most is a lakosság 37 százalékát teszik ki, 2035-re pedig a németek fele ehhez a korosztályhoz tartozik majd. Már most is sokkal befolyásosabb vásárlók ahhoz képest, hogy a reklámokban keveset – bár a korábbiakhoz képest egyre többet – szerepel ez a korosztály. Igaz, ez is változóban van. A seniorenmarkt.de marketinges oldal szerint a reklámszakemberek a Best Ager, azaz a legjobb korban lévő címkét ragasztják rájuk, miután öregeknek nevezni őket már nem illik, és lassan a szenior szó is elavul. Olaszországban, a családi vállalkozások hazájában annyiban más a kép, hogy az üzemeket, boltokat – akár az olyan nagy cégeket is, mint a Fiat autógyár – változatlanul a leszármazottak viszik tovább. Másfelől az is igaz, hogy a háború utáni évtizedek fellendüléséhez szokott nemzedék jó néhány tagja manapság kénytelen felélni a gyerekek örökségét, ha tartani próbálja a megszokott életszínvonalat. Az örökhagyás intézményét az a sajátos demográfiai fejlemény is befolyásolhatja, hogy a fejlett országok tehetős polgárai mind tovább élnek, és egyre valószínűbb, hogy a gyerekeik is nyugdíjasok lesznek, mire örökölnek. Nincs ez másképp Svájcban sem. A Neue Zürcher Zeitung tavalyi adatai szerint az örökölt pénzek felét 55 év fölöttiek kapják. Ez eredeti ötletre sarkallta a szabadelvű párt elnökét, Fulvio Pellit: ideje lenne megfontolni egy olyan törvénymódosítást, hogy az örökséget ne a gyerekek, hanem az unokák kapják.