| HVG, 2008. április 5. | |
| OLIMPIAI BOJKOTTOK MÉRLEGE | |
| Távolléti díj | |
| Tibet megrendszabályozása miatt többen az idei pekingi olimpia bojkottját javasolják. A történelmi előzmények azt mutatják: az ilyen akciók legföljebb részeredményeket hozhatnak. | |
| Az
olimpiai mozgalom legendás alakjának, Avery Brundage-nek kétszer is a
kezére játszott a történelmi véletlen: két németországi olimpiát is
sikerült megmentenie. A közvélemény inkább az 1972-es utóbbit tartja
számon. Akkor a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) elnökeként ő volt
az, aki – miután a palesztin Fekete Szeptember terrorcsoport 11 izraeli
sportoló halálát okozta – nem engedte, hogy félbeszakítsák a müncheni
játékokat. Kevesebben emlékeznek arra, hogy az 1936-os németországi
olimpiát is ő mentette meg, hiszen – az amerikai olimpiai bizottság
elnökeként – megbundázta, hogy mégse maradjanak távol Berlinből az
amerikai atléták. Pedig a sportszövetség ez ügyben meghirdetett
szavazásakor még a bojkott hívei voltak többségben. A németekkel
rokonszenvező Brundage ezért, némi ügyrendi ügyeskedéssel, másnapra
halasztatta a voksolást. Addigra összetrombitálta néhány olyan
ismerősét, akik egyébként nem szoktak az ülésekre járni, így sikerült
csekély többséget összehoznia a saját táborának. A formálódó nemzetközi
bojkott ügye ezzel végképp ellehetetlenült, mivel az Egyesült Államok
akkoriban olyan sportnagyhatalom volt, hogy jelenléte reménytelenné
tette a tiltakozást. Hitler rendszerét biztosan nem rendítette volna meg a bojkott – mondta a HVG által megkérdezett Ernst Pieper német történész, de szerinte meg lehetett volna spórolni azt a kétségkívül nagy propagandagyőzelmet, amelyet az addigi legnagyobb és leglátványosabb olimpia hozott a Führernek. Szabó Lajos történész kandidátus, a Magyar Sportmúzeum igazgatója szerint ha összejött volna a berlini olimpia bojkottja, azzal a nácik helyett esetleg az amúgy is bukdácsoló olimpiai mozgalmat buktatták volna meg – miután az 1916-os olimpia a háború miatt elmaradt, a következő kettő a háborús vesztesek kizárásával, csekély részvétellel zajlott, s a távolság és a gazdasági világválság miatt az 1932-es Los Angeles-in sem voltak túl sokan. A bojkottmentességért cserébe Berlin – amely jóval Hitler hatalomra jutása előtt, 1931-ben kapta meg a rendezési jogot – tett némi engedményt. A nácik átmenetileg leszerelték azokat a táblákat, amelyek tiltották a zsidók belépését a nyilvános helyekre, visszafogták a sajtópropagandát, és eltüntették az antiszemita plakátokat is. Máshogy tüntették el a cigányokat, homoszexuálisokat és prostituáltakat: az olimpia idejére tömegesen gyűjtőtáborokba zárták őket, és Berlin határában a sportrendezvénnyel egy időben feltűnés nélkül dolgoztak a kényszermunkások a sachsenhauseni koncentrációs tábor felépítésén. Zsidót a németek csak mutatóba engedtek a csapatukba. Formálisan ebbe még csak bele sem lehetett kötni, hiszen az érintettek nem jutottak túl a válogatókon. De persze nem véletlenül: már 1933-ban kizárták őket a sportlétesítményekből. Német színekben egyetlen félzsidó (az 1935-ös nürnbergi törvények értelmében akkor már így tartották nyilván őket) indult a nyári játékokon: Helene Meyer vívónő, aki hazafias érzelmektől hajtva az Egyesült Államokból tért haza. Szépségflastromként pedig szerepelhetett a kommunistaként nyilvántartott Werner Seelenbinder birkózó, akit aztán 1944-ben egy fegyházban politikai fogolyként megöltek. További eredménye volt a bojkottfenyegetésnek, hogy a nemzetközi közvéleményt megnyugtatni akaró berlini kormány bejelentette, „minden faj és vallás” képviselői szabadon indulhatnak a játékokon, így külföldről érkeztek, sőt győztek is zsidók. A női tőrvívásban például egyik dobogós – a magyar Elek Ilona, az említett Meyer és az osztrák Ellen Preis – sem volt árja. A legnevezetesebb olimpiai bojkottnak, egészen más helyzetben, egy háborút kellett volna megszüntetnie. Miután az előző év decemberében szovjet csapatok szállták meg Afganisztánt, az Egyesült Államok nem engedte el sportolóit az 1980-as moszkvai olimpiára. Meglehet, a sportszövetség követte volna Brundage 1936-os példáját, de az 1978-as amerikai sporttörvény óta már nem volt független: az állami pénzekkel támogatott sportmozgalom vezetőinek alkalmazkodniuk kellett a kormány külpolitikájához. Washington bojkott-társainál is jórészt az döntött, mennyire függtek a sportszövetségek a kormánytól. Többen beérték a tiltakozás olyan formáival, hogy távol maradtak a nyitóünnepségről (például Belgium, Svájc, Franciaország, Hollandia), vagy hogy nemzeti zászlajuk helyett az olimpiai lobogó alatt versenyeztek (mint Nagy-Britannia, Portugália, Dánia). 65 ország maradt távol, köztük az Afganisztánnal szolidáris Arab Liga, valamint az NSZK, az USA és Kína. Konkurencia híján taroltak a szovjet és a keletnémet sportolók, az éremtáblázat ötödik helyén az olaszok, a nyolcadikon a franciák, a kilencediken a britek végeztek. A moszkvai olimpia különös bojkottelőzménye, hogy 1974 elején, pár hónappal az 1980-as olimpia helyszínének kiválasztása előtt, Minszkben biatlon-világbajnokságot tartottak, ahová tajvani sportolók is bejelentkeztek. Az öregedő Mao Ce-tung vezette Kína kedvéért a brezsnyevi Szovjetunió szívesen kizárta volna a másik Kína képviselőit, de borítékolható volt, hogy akkor nem rendezheti meg a játékokat. Így esett meg, hogy – igaz, a szovjet közvélemény tudta nélkül – tajvani sportolók először léphettek szovjet földre. 1980-ban Moszkvának külön kellett megdolgoznia egyes – a béketáboron kívül álló – országokat a teljes bojkott elkerüléséért. Hol diplomáciai vagy gazdasági nyomással próbálkozott, hol egyszerűen azzal, hogy nagyvonalúan hozzájárult a kormányuk rokonszenve helyett az érmek felé kacsingató sportolók utazási és szállásköltségeihez – foglalja össze egy 2004-ben Moszkvában kiadott könyv, Mihail Prozumenscsikov Nagy sport és nagypolitika című műve. A tiltakozás egyébként eredménytelen volt: 1980-ban egyetlen szovjet katonát sem vontak vissza Afganisztából, jóllehet Moszkvában tettek ilyen ígéretet. A kisebb éremesélyeseknek csak jelentéktelenebb bojkottra futotta, így például 1976-ban Montrealban a fehérek uralta Dél-afrikai Köztársaság faji megkülönböztető politikája, az apartheid ellen. 24 afrikai ország tüntetett a távolmaradásával (valamint Guyana és Irak), de ez csekély visszhangot keltett, már csak azért is, mert az indoklás nem volt túl meggyőző. Dél-Afrikát és a szintén fajüldöző Rhodesiát amúgy sem hívták meg az olimpiára, így a távol maradók Új-Zéland részvétele miatt fordítottak hátat, arra hivatkozva, hogy a bojkottot megsértve az új-zélandiak meccset játszottak a dél-afrikaiakkal. Csakhogy rögbiről volt szó, ami nem volt olimpiai sport, ezért a NOB nem érezte szükségét Új-Zéland megbüntetésének. Magyar szempontból fontos, de nem kavart nagy hullámokat, hogy Hollandia, Spanyolország, Liechtenstein és Svájc, a magyar forradalom leverése ellen tiltakozva, bojkottálta a decemberi ausztráliai nyárban megtartott 1956-os olimpiát. Eközben a szuezi válság, a brit–francia–izraeli katonai beavatkozás ellen tiltakozva, az érintett Egyiptom mellett Irak és Libanon tett ugyanígy. 1968 októberében pedig csak terv maradt, hogy a skandináv országok, a Varsói Szerződés csapatainak csehszlovákiai bevonulása miatt, bojkottálják a mexikói olimpiát. A legkényesebb Magyarország számára alighanem a Los Angeles-i olimpia volt. Négy évvel Moszkva után a Szovjetunió és szövetségesei részéről várható volt a sértődött viszonválasz. Igaz, az egység náluk sem volt teljes: Románia és Kína elküldte sportolóit, követte viszont a szovjet ukázt többek között Laosz, Angola, Felső-Volta és a megszállt Afganisztán. Nyilvánvalóan csak ürügyként szolgáltak a moszkvai indokolás pontjai, melyek szerint nem lehet szavatolni a sportolók biztonságát, mert Los Angelest elárasztották a latin-amerikai, kanadai és amerikai maffiózók; három olimpiai faluba választják külön a sportolókat; a szervezők pénzért adták el a jogot, ki viheti a lángot; és egyébként is durva szovjetellenes kampány folyik az USA-ban. Magyarországon komoly fejtörést okozott a Moszkvában 1984. május 8-án elhatározott bojkott. A Magyar Olimpiai Akadémia 1997-es évkönyvében Seifert Tibor történész idézi Békesi Lászlót – a budapesti pártbizottság első titkárát és a Magyar Atlétikai Szövetség elnökét –, aki leírja: más pártvezetők bevonásával igyekezett meggyőzni az utazásról a sportkedvelő Kádár Jánost, aki eleinte nem is zárkózott el ettől, de végül a legfőbb pártszerv, a politikai bizottság egyhetes késéssel felsorakozott Moszkva mögé. Seifert szerint „Kádár nem akart újabb frontot nyitni az oroszokkal, elsősorban a gazdasági körülmények miatt”. Igaz, Budapesten a moszkvai ürügyek helyett pusztán a szövetségesi szolidaritást hangsúlyozták, amit tükrözött a korabeli hivatalos szóhasználat is. E szerint a magyar sportolók nem bojkottáltak, csupán nem vettek részt a versenyeken.
|