HVG, 2008. február 29.

MŰKINCSRABLÁSOK HÁTTERE

Szépségdíjak

Eladni nehéz őket, de azért lehet pénzt csinálni a lopott műkincsekből. Az utóbbi hetek svájci képrablásai után is felvetődik a kérdés: nem váltságdíj reményében tulajdonították-e el az értékeket?

Ahogyan kegyetlen emberrablók akár egy levágott ujjperccel vagy fülcimpával is nyomatékosítják váltságdíj-követelésüket, képrablók néha egy-egy lopott festményből nyiszáltak le és küldtek el darabokat a tulajdonosnak. Ez persze csak szélsőséges példa arra, hogy – az emberrablás (angolul kidnapping) mintájára – immár a bevett bűnözési ágak közé tartozik az artnapping, azaz a műkincsekkel való zsarolás is. A zürichi rendőrség lapzártánkig nem volt hajlandó elárulni, fizetett-e bárki váltságdíjat a pár nappal korábban elrabolt négy festmény közül azért a kettőért – Monet és Van Gogh egy-egy alkotásáért –, amelyet a múlt héten találtak meg. Meglepő módon sértetlen állapotban, egy lezáratlanul parkoló autóban bukkantak rá, mindössze fél kilométernyire a szokatlanul brutális, de szerencsére sérüléssel nem járó fegyveres rablás színhelyétől, a Bührle Alapítvány múzeumától. (A pár nappal korábban szintén Zürichben, valószínűleg más tettesek által ellopott Picasso-képeknek egyelőre nyomuk sincs.) Ha épségben és látható rendőri közreműködés nélkül bukkannak föl az elrablott műkincsek, gyakran pénz is gazdát cserél a színfalak mögött. A Die Welt című berlini napilap szerint a váltságdíj a képek értékének 20 százaléka körül mozog. A zsarolóknak állítólag akkor van jó esélyük erre a pénzre, ha a műtárgy biztosítva van – ez egyébként korántsem általános –, mert a biztosító sokat spórolhat a titkos egyezséggel. Bár lehetnek olyan művészetkedvelő gazdagok, akik sok pénzt adnak azért, hogy értékes lopott festményeket nézegessenek a szalonjukban, a magát a világ legnagyobb műkincslopási adatbankjaként reklámozó Arts Loss Register (ALR) honlapja mítosznak tartja, hogy létezne a titokzatos Mr. Big, aki felhalmozza az eltüntetett műkincseket. A nagy biztosítási és műkereskedelmi cégek által 1991-ben alapított ARL szerint a prózai valóság az, hogy nemzetközi bűnbandák könnyen szállítható, nagy címletű valutaként forgatják a rablott holmit – persze tényleges értéke töredékéért elszámolva, de az sem kevés. E sajátos fizetőeszköz fedezete az a bizonytalan remény, hogy az értékes tárgyat sok év elteltével valamilyen áron mégis piacra lehet majd dobni, netán felhasználható váltságdíj kizsarolására. Az ismert műkincseket esetleg azzal a trükkel is pénzzé lehet tenni, hogy a gyanú eloszlatása végett az eredeti jó másolataként kínálják őket eladásra. Egyedi esetnek tekintette viszont 2004-es felismerését a Scotland Yard: egyes bűnbandák azért tartanak készenlétben lopott műalkotásokat, hogy ha valamelyik társuk rendőrkézre kerül, legyen mivel kialkudni a büntetés elengedését vagy enyhítését. A tolvajok néha elszámítják magukat. 2003-ban profi bűnözők törtek be a manchesteri Whitworth Galériába, ám néhány nap múlva ráébredtek, nincsenek kapcsolataik, hogy pénzzé tegyék az onnan ellopott akvarelleket. Hamar megszabadultak hát a képektől: kissé sérült állapotban egy nyilvános vécében hagyták őket olyan önigazoló cédula kíséretében, amely szerint csak a múzeum silány biztonságára akarták ráirányítani a figyelmet – jelentette annak idején a BBC. Valóban rossz volt viszont a biztonság az észak-németországi Kiel műcsarnokában. Mint a Die Welt felidézte, 1980-ban derült fény arra, hogy a házmester rendszeresen megdézsmálta a leltározatlan érmék ládáit a padláson. A kis műkincsek eladásából kis pénzhez jutott, de éveken át kocsmázhatott belőle, amíg néhány különlegesebb érme feltűnést nem keltett kereskedői körökben. Korántsem olyan elegánsak tehát ma már a bűnözők, mint az egyik leghíresebb képlopásnak, a Mona Lisa 1911-es eltulajdonításának a haszonélvezője. Maga a tolvaj, Vincenzo Peruggia egy mindmáig kedvelt egyszerű módszerrel dolgozott. Két társával zárás előtt elrejtőztek a Louvre-ban, éjszaka leakasztották a képet, majd másnap, a kincset Peruggia hosszú kabátja alá rejtve, a takarítók közé vegyülve feltűnés nélkül távoztak. A képet a tolvaj pár évig a lakásán rejtegette, várva, hogy megbízója, az argentin Eduardo de Valfierno jelentkezzen érte. Hiába várt. Valfiernónak csak az volt fontos, hogy a világsajtót bejárja a lopás híre. Addigra segítőtársa, egy ügyes kezű restaurátor hat hamis Mona Lisát festett, és Valfierno hamar eladta mindet gazdag amerikaiaknak, akik mind azt hitték, hogy a lopott eredetit kapták meg, elvégre a titkos kincset nem ellenőriztethették szakértővel. A várakozást megunva Peruggia végül elszánta magát, hogy visszajuttatja a vásznat saját és a Mona Lisa hazájába, Olaszországba. Miután megkörnyékezte a firenzei Uffizi képtárat, elfogták, és nem túl hosszú, 7 havi börtönre ítélték, a képet meg visszaadták a Louvre-nak. A tengerentúl Valfierno mai pénzre átszámítva 40 millió eurót kaszált; titkára csak 1931-es halála után derült fény. A kedves csirkefogónak tűnő műkincsrablók mai díszpéldánya az elzászi francia Stéphane Breitwieser, akinek esete a mai, leginkább a pénzre hajtó műkincstolvajok körében egészen kivételes. Neki az az érzése támadt, hogy a kisebb múzeumok nem tartják eléggé becsben a kincseiket, ezért úgy gondolta, nála jobb helyen lesznek. 1995-től 2001-es letartóztatásáig 239 ritkaságot vett magához svájci, német és francia gyűjteményekből, pusztán azért, hogy házában, szűk családi körben gyönyörködhessen bennük. A svájci esetekért egy ottani bíróság négy évre ítélte. Ő azóta már szabadult, de a 20 millió eurósra becsült zsákmány legnagyobb része megsemmisült – legalábbis ezt állítja a család. Úgy mesélik, hogy amikor az anya értesült a letartóztatásról, gyorsan megsemmisítette a bűnjeleket, és csak később tudta meg, hogy ezzel éppen súlyosbította fia helyzetét, lehetetlenné téve, hogy a kár megtérítését enyhítő körülménynek tudják be. Mindazonáltal máig nem tudni, hogy a műkincsek valóban megsemmisültek-e.