HVG, 2008. október 4.

VÉLEMÉNY

Járom az utad

„Bár sok a hibám, itt mindenki szeret, mert én itt születtem, ez a hazám.” Bármilyen zseniális szövegíró volt is G. Dénes György, biztosak lehetünk abban, hogy amikor 1961-ben papírra vetette az akkori idők egyik legnagyobb slágerének szövegét, nem gondolhatott arra, mennyire illik ez a jellemzés a Fideszre. De vajon miért gondolt a Fidesz holdudvara a Zsüti néven közkedvelt szerző halhatatlan soraira, amikor címet keresett a legújabb párttörténethez, a Mert én itt születtem című – a lemezbemutatón Áder János által hiánypótlónak minősített – dvd-hez, amely ezekben a hetekben került forgalomba? Megszokhattuk, hogy a szimbólumokat tudatosan választják meg. Márpedig a leginkább Vámosi János előadásában ismert Járom az utam szimbolikája nem éppen bonyolult. A főhős, az „örökifjú angyalföldi gyerek” az észak-pesti munkásnegyed – a munkásmozgalom történetében és az akkoriban éppen konszolidálódó Kádár-rendszer ideológiájában oly fontos hely – dicséretét énekli. Azokkal a szavakkal, amelyek úgy 50 fölött mindenkinek a fülében csengenek: „Tudom, a Nap, az másutt szebben ragyog, sok itt a füst, a korom és a könny, de itthon mégis Angyalföldön vagyok, a Váci út és Lehel út között.” Igen, ez ugyanaz a Váci út, amely egy másik – nem tánc-, hanem munkásmozgalmi – dalban a Vörös Csepel harcba hívó szavára felel. Szakértő elemzés persze azt is kimutathatja, hogy ennek semmi köze a politikához, mindössze a külvárosi vagányélet-megzenésítés örökzöld romantikája. Igazán nem akarok elhatárolódni boldog és tudatlan gyermekkorom világától, de utólag visszatekintve azért megállapíthatom, hogy a korabeli slágerek némelyike – köztük ez is – talán e könnyű műfaj átlagánál is kissé hazudósabb, vagy mondjuk inkább úgy: sorok között olvasós. Amikor például a keveseknek és pláne nem is mindig feltételek nélkül kiadott hatósági engedély nélkül nemhogy Párizsba, de még Újvidékre sem lehetett csak úgy elutazni, akkor nemcsak az angyalföldi gyerek döntött úgy, hogy juszt se vágyik máshová, hanem a pesti nő is ezt a dalolta: „Én mindig Pestről álmodom, nekem csak ő a Párizsom. A Nagykörút a Grand Boulevard, az Oktogon a Place Pigalle.” Bizonyára megvan az oka annak, hogy a sokat ígérő alcímet (Magyarország 1988-tól napjainkig) viselő, kis híján három és fél órás Fidesz-történelmet az 1960-as évek – dalban mindenképpen – uralkodó osztályának, a munkásosztálynak e hangulatos felidézésével igyekeznek a nagyközönség szívébe lopni. Pláne annak fényében, hogy a szóban forgó kezdetekkor a Fideszt vidéki diplomások pártjaként emlegették. Választhattak volna idézetet Széchenyi Istvántól vagy akár Wass Alberttől is. Miért épp Zsüti? És miért Angyalföld? Erről csak spekulálhatok. Kiindulhatnék példának okáért abból a pár napja ismertetett felmérésből, amely szerint manapság a magyarok tekintélyes részét zavarja a több párt. Helyettük eggyel is beérné, valamint erős kezű vezetőre vágyik. Értjük a célzást. A Fidesz jó szokása, hogy megkérdezi az embereket. És ha az emberek ilyen vágyaktól égnek, akkor a Fidesz hogyan is mondhatna ellent, és párttörténete miért is ne juthatna el 1988-től 1961-ig. Beleértve nyilván a konszolidációt is. Igaz, a bennfentesek előtt megnyíló háttér más. Mint a dvd-n hallható, a Zsüti-szöveg nyúlfarknyi parafrázisát a Beatrice frontembere, a romantikus slágerek elidegenítésétől soha vissza nem riadó Nagy Feró improvizálja, talán éppen az 1980-as évek végének egyik, a Fidesz-alapítóknak kedves buliján. Bár e kis négysorost nem túl sokan ismerik, ennek a sokrétegűsége vezet minket a tanulsághoz: a Fidesz olyan, mint a legtöbb néppárt. Mindenkinek üzen valamit. Mindenkinek azt, amit hallani akar. A címben feléledő Kádár-nosztalgia mellé becsomagolták a dvd-n bőségesen hallható komcsizást, megkapják a daliás alapító évek akolmelegét a bennfentesek, a ricsés lázadást az alternatívok, a vagányromantikát meg... hm, kik is?