HVG, 2008. február 29.

INDIAI HAJBIZNISZ

Tarra vágás

Virágzó üzlet lett vallásos hindu nők templomi áldozatként, ingyen felajánlott haját európai és amerikai fodrászszalonokban eladni.

Gyakran a szó szoros értelmében is isteni frizurájuk van azoknak az európai és amerikai nőknek, akik hajhosszabbítás révén csinosíttatták magukat. Az alkalmanként akár több ezer dollárba vagy euróba is belekerülő „hajműtétekhez” a nyersanyagot rendszerint azok az indiai nők adják – tudtukon kívül –, akik ősi hindu szokás szerint valamelyik istennek áldozzák fejük ékét. Egy beteg férj csodával határos gyógyulása, a gyermekek remélt iskolai előmenetele, a közelgő esküvő mind alkalom arra, hogy hálájuk jeléül vagy imájuk alátámasztására kopaszon távozzanak a templomból. Még fizetnek is néhány rúpiát azért, hogy a templomi borbélyműhelyben leborotválják gondosan befont hajkoronájukat. A Vatikán után a második leggazdagabb vallási helyként emlegeti a londoni Daily Mail a dél-indiai Tirumala dombjain emelt templomot, amelyet a legfőbb isten, Visnu egyik inkarnációjának, Venkatesvarának szenteltek. Évi 20 millió zarándok érkezik ide, és napi négyezerre becsülik a fejük ékességét feláldozó nők számát. Hatszáz borbélyt alkalmaznak – mondhatni, a templomé a világ legnagyobb fodrászata. Az adományok mellett a második legnagyobb bevételi forrás az, hogy eladják a nőktől begyűjtött hajakat. Megtehetik, elvégre nem maga a haj az áldozat, hanem az alázatot kifejező kopaszság vállalása. Visnu isten tehát így is, úgy is megkapja a neki szánt áldozatot, de mégis más, hogy míg azelőtt jobb híján olajszűrők betétjeként vagy matracok töltelékeként használták fel a levágott hajat, manapság gyümölcsöző – mint a hamburgi Der Spiegel hírmagazin írja, évi 40 százalékkal növekvő – üzlet a haj exportja. A templomokban áldozati férfihajat is vágnak, de azt főként Kínába szállítják, ott pedig kivonják belőle fő alkotóelemét, a kozmetikai termékekhez és nem utolsósorban a hajhosszabbításhoz használatos keratint. A templom nem vádolható nyerészkedéssel. Az adományokból és a hajból származó bevételt Isten házának fenntartására és jótékony célokra, kórházak, iskolák, árvaházak támogatására fordítják. A hajüzlet fellendülése óta az állam is ellenőrizni igyekszik, hogy a pénzt a többi templom is csak vallási és emberbaráti célokra használhassa. A Venkatesvara-templomtól mindenesetre nem idegen az üzletiesség: a hajakat havonta árverésre bocsátják – már azért is pénzt szednek be, hogy a kereskedők jelentkezhessenek a licitre. A tincsek még Indiában megkezdik a profittermelést. A tisztítás, válogatás, csomagolás az olcsó munkaerővel dolgozó helyi műhelyekben kezdődik. A legnagyobb ilyen üzem a Bangalorban működő SDTC Exports cégé. Amikor egy Londonban képzett menedzser, Mayoor Balsara nyolc éve belevágott az üzletbe, 30 dollárért jutott hozzá egy kiló templomi hajhoz, ma minőségtől függően 300–600 dollárt fizet érte. Az áldozati hajakat feldolgozó indiai munkásnők a műhelyben ugyanúgy leveszik a cipőjüket, mint a templomban. És amikor útnak indítják az árut a repülőtérre, még elmormolnak egy utolsó imát a dobozok előtt. A nagy üzlet egy olaszországi kisvárosban, a római Fiumicino repülőtértől 50 kilométernyire fekvő Nepiben kezdődik. Itt van a valódi hajból készülő hosszabbítások világpiacának 60 százalékát kezében tartó Great Lengths cég központja. Havi öt tonna hajat dolgoznak fel, a cég éves forgalmát 60 millió euróra becsülik. A cégalapító tulajdonos, David Gold a Coca-Cola receptjéhez fogható titokként beszél az odavetődő újságíróknak arról az oldatról, amelyben úgy színtelenítik az indiaiak sötét haját, hogy az értékes nyersanyag közben egyáltalán nem sérül meg, és utána szépen festhető. Elvégre Európában és Amerikában leginkább a szőke árnyalataira van kereslet. Az aranyat érő ötletet Gold Skóciában dolgozta ki. Ha a kecskék szürke gyapjából gyártható fehér kasmírpulóver, akkor az emberi hajjal is érdemes próbálkozni – gondolta, és valóban: a gyapjúiparosoktól ellesett fehérítési, színezési eljárások kellő alapot szolgáltattak az üzlet fellendítéséhez. Szintén Gold szabadalma az a hajhosszabbítási módszer, hogy vegyszerek, ragasztók helyett egészen apró keratinlapocskákat használnak a szálak összeillesztéséhez. Igaz, a tanulópénzt első ügyfeleivel fizettette meg. Nem gondolt ugyanis arra, hogy a haj felületét azonos irányba néző apró pikkelyek borítják. Ha a szálakat nem a megfelelő irányban illesztik össze, pár hét múlva menthetetlenül összegubancolódnak. Azóta már Indiában úgy gyűjtik a hajat, hogy gumikarikával jelölik meg a végét. Ha a gyártási folyamatban valahol mégis összekeveredne a szálirány, Olaszországból Indiába – vagy közelebbre, Észak-Afrikába – küldik a hajat, ott aztán olcsó munkáskezek szálanként szétválogatják. Mint minden piacon, a templomi haj kereskedelmében is megjelentek a hamisítók és egyéb ügyeskedők. Nemcsak Indiából, hanem Brazíliából is érkeznek hírek arról, hogy nőket támadnak meg a hajukért. Indiában nem ritkaság, hogy a férjektől aprópénzért megveszik a feleségük haját. Házalók pedig – igaz, ez már legális üzlet – még azt a hajat is felvásárolják, amit szegény sorsú nők a napi fésülködés után szálanként összegyűjtenek. Nem kis feltűnést keltett viszont Victoria Beckham, az angol futballsztár felesége, aki a londoni Sunday Times hetilapnak arról fecsegett, hogy talán egy egész cellasor haját viseli. Arra célzott, hogy orosz börtönökben a nők állítólag kisebb kedvezményekért feláldozzák a hajukat.