HVG, 2007. május 19.

KÜLÖNÖS MÚZEUMGYARAPODÁSOK 1951 KÖRÜL

Őrizetbe véve

Kitelepítettektől elkobzott műtárgyak árasztottak el több magyar múzeumot az 1950-es évek elején. Visszaszolgáltatásuk napjainkig húzódik, egyes esetekben pedig éppen most történik meg az államosításuk.

„Államrendőrségi beszállítás, 1951” - ez a meghökkentő bejegyzés adja meg három szép darab eredetét a budapesti Iparművészeti Múzeum (IMM) szecessziós üvegművészeti kiállításán, amely Louis Comfort Tiffany és Émile Gallé munkásságából ad ízelítőt. Az ilyen megjelölés valóban szokatlan, sőt kiállításon valószínűleg példa nélküli - erősítették meg múzeumi szakértők a HVG kérdésére. Csak az utóbbi években, és akkor is csak a katalógusok - bennfenteseknek szánt - apró betűs részében tűntek fel efféle utalások. Ezúttal prózai oka is volt a nyilvánosságnak. Mint a kiállítás kurátora, Csenkey Éva elmondta, bizonytalan volt, hogy a márciustól novemberig tartó bemutatóhoz lesz-e katalógus, ezért is került a tárgyfeliratba az információ. Az említett két vázát és az üvegtálkát az e néven 1955-ig működő Magyar Államrendőrség származtatta a múzeumra, de egyelőre nem rekonstruálható, hogy kitől vették el őket és miért. Azokban az években ugyanis sokféle, időnként igen bőven csordogáló forrásból kerültek műkincsek a hazai múzeumokba. Meglehetős nyíltsággal szól erről az IMM 1951. június 12-ei munkatársi értekezletének jegyzőkönyve. „A védetté nyilvánított műtárgyakat a Pestről eltávozóktól szállítják be” - fogalmazott, persze az akkoriban kötelező eufemizmussal, a kitelepítések csúcsidőszakában Weiner Mihályné főigazgató-helyettes. „Ezeket letétként kell kezelni” - folytatta, de azt sem hallgatta el, hogy nem mindig kitelepítésről volt szó, hanem - ritkább esetben - a lakás tulajdonosát a negyvenes évek végén az Államrendőrségből kivált Államvédelmi Hatóság (ÁVH) őrizetbe vette, így „ezek nem letétek”, vagyis ilyenkor a későbbi visszaszolgáltatásnak még az elméleti lehetősége sem vetődött fel. Szó esett arról is, hogy megszaporodtak az önkéntes letétek, valamint a múzeumnak adott ajándékok. A műtárgytulajdonosok önkéntes felajánlásainak a hátterében gyakran szintén a kitelepítés állt. 1951-ben Budapesten majdnem 5200 családot minősítettek „a volt kizsákmányolókhoz” tartozó, nemkívánatos elemnek, és költöztettek vidékre nem egészen két hónap alatt, május 21. és július 13. között. (A kitelepítések megszüntetéséről Sztálin halála után, 1953 júliusában hoztak rendeletet.) Az elszállítottak közül sokan - ha egyáltalán maradt rá idejük - múzeumba menekítették értékeiket, sejtve, hogy később már nemigen tudják őket visszaszerezni. A közgyűjteményekbe vetett effajta bizalomnak megvolt az előzménye. Mint Lichner Magda művészettörténész, az IMM adattárának munkatársa felidézi, már az 1919-es Tanácsköztársaság hatóságai is elkezdték államosítani a gazdagoktól elkobzott műtárgyakat, ám az Iparművészeti Múzeum ezeket az első adandó alkalommal hiánytalanul visszaszolgáltatta. Megemlíti még, hogy a második világháborút is jobb eséllyel vészelték át a műtárgyak múzeumokban, mint tulajdonosuk villájában vagy kastélyában. A bútorok, dísztárgyak, kerámiák 1951 nyarán oly mennyiségben érkeztek, hogy az említett értekezleten egy munkatárs kifakadt: „Nem lehetne azt közölni, hogy már nincs hely?” Más azt panaszolta, hogy ez nem csak raktározási probléma, hanem a múzeum „mint tudományos intézmény csődöt fog mondani”, tudniillik a munkatársak nem győzték - és érzékelhetően nem is szerették - az ilyen leltározást és raktározást. Maguk között „kényszerletéteket” emlegettek. A letéti leltárkönyvben - vagyis a múzeum tulajdonába nem kerülő darabok nyilvántartásában - a szerzemények származási helyeként többnyire nevek és lakcímek szerepelnek, ám időnként csak olyan átmeneti raktárak, mint a Tattersall néven ismert Kerepesi úti lovarda. Ezekben az esetekben a tulajdonos kiléte a csak néhány éve folyó adatfeldolgozás révén sem biztos, hogy kideríthető. Az elkobzott holminak egyébként csak egy - máig nem tudni, mekkora - része került a múzeumokba, jórészt az IMM-be, hiszen a lakásokban hagyott értékek többsége - bútor, kerámia, textil, ötvösmunka - ennek az intézménynek a gyűjtőkörébe illett. A tárgyak másik részére az állam és képviselői tették rá a kezüket. Akár olyanformán, hogy minisztériumok berendezéséhez adták „használatba” őket letétként, akár úgy, hogy a kitelepítettek lakásába költözők kapták meg az ott lévő ingóságokat (a fővárosban „felszabadult” lakások felét az utolsó kitelepítések idejére már ki is osztották a központi listák alapján). Így kerülhetett például egy 17. századi festmény az egykor Moszkvából átdobott partizánvezető, Nógrádi Sándor altábornagy (akkoriban a hadsereg politikai főcsoportfőnöke) lakásába - ragadott ki egy nem egyedülálló esetet Mravik László művészettörténész. Az értékek más részét egyszerűen lenyúlták. Mindez abból is nyilvánvaló, hogy míg az ÁVH-n egyfelől aprólékos leltár készült a kitelepítettektől elkobzott személyes iratokról, majd arról is, hogy 1957 és 1961 között visszaadták őket azoknak, akik életben és itthon maradtak (az erről szóló anyagok meg is találhatóak az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában), a műtárgyakról viszont nem lelhetőek föl papírok - mondta a HVG-nek Gyarmati György, a levéltár főigazgatója. Az ÁVH-s tisztek e téren is kifejtett ügybuzgóságát sajátos esettel illusztrálta Mravik, aki a Szovjetunióba hurcolt magyar műkincsek történetét kutatva figyelt föl az 1950-es évek elejének egyelőre kevéssé feldolgozott műtárgyeltűnéseire. Mint elmondta, a Szépművészeti Múzeum pályakezdő munkatársaként kollégáival együtt különös zártkörű tárlatnak járt csodájára 1969-ben az Iparművészeti előadótermében, ahol egy egykori ÁVH-tiszt magángyűjteményét helyezték el ideiglenesen. Történt ugyanis, hogy néhány korábbi kitelepített mind ugyanarra az államvédelmi tisztre emlékezett, aki kényszerköltözésük idején megjelent a lakásukban. Vizsgálat indult és kiderült, tényleg ennél a - Mravik által megnevezni nem kívánt - tisztnél van a műtárgyak nagy része. Az illető egyébként a festményeket és műtárgyakat a hozzájuk tartozó szakirodalommal együtt gyűjtötte be. A helyzet annyira egyértelmű volt, hogy a Kádár-rendszer illetékesei sem hunyhattak szemet, és végül az értékek egy részét el is kobozták. A többit a volt tiszt megtarthatta, mert elfogadták azt az érvelését, hogy már a háború előtt is műgyűjtő volt. A műtárgyak visszaszolgáltatása egyébként nem számított ritkaságnak. Mint Lichner felidézte, az IMM már 1955-ben megkezdte a letétek visszaadását. Egy 1964-es jegyzőkönyv szerint 155 jogos tulajdonos jelentkezett, több mint ezer tárgyat igényelve vissza. De nem mindegyiket vitték haza: előfordult, hogy - immár önként - meghosszabbították a letétet, vagy a múzeum megvásárolta a számára fontos darabokat. Az Iparművészeti adattárából véletlenszerűen kiemelt egyik jegyzőkönyv szerint 1957-ben az akkor igen tekintélyes summának számító 5 ezer forintért maradhatott például egy „berlini váza” a múzeumban. Mravik, aki pályája kezdetén hallott ilyen esetekről, úgy emlékszik, hogy bár hivatalos műkincspiac nemigen létezett, a múzeumok a szürkepiac reális árain vásároltak. 1962-ben az IMM még újsághirdetések útján is kérte: vigyék már haza a több mint egy évtizede hozzá került holmikat, mert akkora volt a raktárak zsúfoltsága. Lichner becslése szerint a főleg 1951 és 1953 között beáramló letétek 90 százalékát az 1960-as évekig visszaadták. Napjainkban már vaskos dossziékat töltenek meg a többnyire örökösödési ügyek iratai. Ha külföldiekről van szó, gyakran a múzeumnak ajándékozzák vagy eladják neki az országból ki nem vihető értékeket. Nem kaphatták vissza ellenben az értékeiket azok, akiknek a tulajdona nem letétként került állami kézbe. Ebbe a kategóriába tartozott például, hogy az országot illegálisan elhagyók (akkori szóhasználattal: disszidensek) vagyonát automatikusan államosították. Mravik szerint az állam több esetben a törvényes kivándorlásokat is hajlamos volt átminősíteni disszidálásnak. A „bűnözők” értékeit a bűnügyi rendőrség vitte az illetékes múzeumba vagy a Pénzintézeti Központba, esetleg valamelyik minisztériumba, berendezési tárgynak. Különös fordulat az elorzott műkincsek ügyében, hogy egyik-másik lenyúlás csak a rendszerváltás után vált végleg jogszerűvé. Dános Béla műgyűjtő 1945 után a Szépművészeti Múzeumban harminc értékes festményt helyezett letétbe, köztük Munkácsy, Szinyei Merse és Rippl-Rónai kiemelkedő alkotásait. A műveket első fokon, 2002-ben még az örökösöknek ítélték, ám egy évvel később a Fővárosi Ítélőtábla ellenkezőképpen döntött, azzal az indoklással, hogy a letétet is el lehet birtokolni, „ha a körülmények olyanok”. Mravik szerint nem ez az egyetlen eset, amikor első fokon a törvényeket figyelembe véve, másodfokon viszont „a körülményekre” (vagyis az akkori jogszabályokra és az eltelt időre) hivatkozva ítélkeztek ilyen ügyekben, és így „tulajdonképpen most államosítják azokat a tárgyakat, amelyeket annak idején csak megőrzésre vettek át”. A homályos eredetű múzeumi tárgyak történetének, tulajdonjogának tisztázására az utóbbi években történtek bátortalan állami próbálkozások. Az akkoriban folyó műkincs-visszaadási perek hatására 2001-ben a kulturális tárca kiadta a múzeumoknak, hogy készítsenek listát a náluk lévő, tisztázatlan eredetű tárgyakról. Megkezdődött egy számítógépes adatbázis létrehozása is, amelyből a tulajdonosok neve és több más adat alapján is kikereshetőek a tárgyak. Az IMM-ben például 2003-ra az 1951-es adatok számítógépre viteléig jutottak, akkor viszont elfogyott a pénz, és azóta szünetel a munka.